Ha Korach Mór nyomába eredünk, nemcsak regénybe illő sorsa, de rajta keresztül részben kibontakozik előttünk a huszadik század európai történelme és kultúrtörténete is. Világhirü tudósként Korach Mór örökre beírta nevét a kémiai tudományokba, de késői reneszánsz emberként sokat tett le a müvészet asztalára is.

Korach Mór 1888. február 8-án született Miskolcon, zsidó, de az ortodoxián akkor már kivülálló családban. Nehéz természetű, rebellis adóhivatali kistisztviselő apja akkor éppen Miskolcon dolgozott. Később sokszor áthelyezték. Ezért Korach testvérei, a fiatalon meghalt Komját Aladár költő és Kenyeres Júlia újságiró, a spanyol polgárháború nemzetközi brigádjának későbbi harcosai, a Monarchia távoli pontjain jöttek világra. Ez a folytonos családi vándorlás határozta meg Korach későbbi útját, ez fegyverezte fel kozmopolita világszemlélettel és több anyanyelvi szinten elsajátított idegen nyelvvel.

A gimnáziumot Fiuméban végezte, onnan ösztöndijjal a budapesti Müegyetemre iratkozott be, és a fővárosban elvállalta a Galilei-kör alelnöki tisztjét. Önkéntesi éve után már antimilitaristaként tagadta meg a tiszti vizsgát, igy 1912-ben emigrációba kényszerült. Gyermekkorában Fiuméban már megtanult olaszul, igy Itáliát, Padovát választotta. Itt hamar kitűnt mérnöki képességeivel. 1914-től a faenzai főgimnáziumban tanított. A Keramikus Iskola létrehozásában is segédkezett, majd 1925-től a bolognai egyetem vegyipari gépészeti tanszékét hozta létre és bővitette. Közben megszerzett még két diplomát: matematikából és fizikából, valamint német filológiából. Élete egyre összetettebbé vált, Faenzában, a kerámia hazájában (Faenza nevéből származik a fajansz kifejezés) az általa feltalált elektromos égetőkemencével újraszervezte a kerámiagyártást és több más eljárást is szabadalmaztatott.

Az első világháború után bekapcsolódott az olasz irodalmi életbe. Bolognaban megismerkedett Riccardo Bacchellivel, a 20. századi olasz irodalmi élet egyik oszlopos tagjával. Neki köszönhetően került összeköttetésbe az egyik akkoriban alapított, máig mérföldkőnek számitó folyóirattal, a La Ronda (Az Őrjárat)-val. Maurizio vagy Marcello Korach, később Marcello Cora néven irt a Vincenzo Cardarelli, Alberto Savinio, és sok más, azóta legendássá vált név által jegyzett lapba, amelynek hasábjain ismertette meg többek között Thomas Mannt, Alfred Döblint, Franz Werfelt és Gerhard Hauptmannt az olasz olvasóközönséggel. 1922-ben az olasz irodalom nagyköveteként saját fordításaiban mutatta be olasz szerzők műveit a berlini publikumnak. A La Ronda 1923-ban megszűnt de Korach irodalmi munkássága egyre kiterjedtebb: cikkei, forditásai jelentek meg az ország legszinvonalasabb folyóirataiban. 1933-ig tudományos tevékenysége mellett folyamatosan publikált szépirodalmat is. Az írást haláláig folytatta, akár az asztalfióknak. Azt sohasem érzezte egyetlen lehetséges foglalkozásnak, számára a kézzel fogható, gyakorlati eredményekkel járó vegyészmérnöki és tanári elfoglaltság mellett, mindig kiegészítő tevékenység maradt

A húszas években, immáron antifasisztaként, olasz állampolgárságot kapott, s ez az ellentmondás többször is életveszélybe sodorta. Egy alkalommal feketeinges ismerőse, a Fellini Amarcordjából ismert és bevett fasiszta eljárásnak hódolva, ricinusolajat itatott vele. El kellett tehát hagynia Faenzát. Bolognában pedig csak egy baráti figyelmeztetésnek köszönhetően tudott meghiusitani egy életére törő merényletet. Az antiszemitizmus elől külföldre, Svájcba, Angliába, Hollandiába volt kénytelen menekülni. Töretlenül dolgozott tovább. Olasz állampolgárként azonban, a második világháború kitörésekor, kénytelen volt visszatérni Itáliába. Álneveken bujdosott, részt vett a Resistenza-ban, az olasz ellenállási mozgalomban. Feljelentették, az SS kezére került, megkínozták, végül mégiscsak megmenekült. Belépett az Olasz Kommunista Pártba, és a párt kinevezte milánói kulturális szervezetének élére. A Korach név Milánóban később is ismert maradt, Vittorio nevü fiának köszönhetően, aki a hetvenes években a város polgármesterhelyettese lett.

A második világháború után Korach Mór szerette volna végre megszervezni azt a vegyészeti, szilikon- és épitőanyagokkal foglalkozó kutatóintézetet, amelyet már az első világháború végén tervbe vett, de Olaszországban nem járt sikerrel. Taníthatott, írhatott újságokba, barátságot ápolhatott a kor szellemi elitjével, de ennyivel nem elégedett meg. Valószinüleg 1952-ben azért fogadta el a magyar kormány meghívását, mert az egy vegyészmérnöki oktató és kutató intézmény születésének igéretét tartalmazta. Itthon aztán hármat is létrehozott 1952 és 1968 között. Ezalatt elfoglalta egykori tanára, Wartha Vince tanszékét, a Müegyetem Ipari Kémiai Szakát. 1958-ban Kossuth dijjal tüntették ki.

Végig szoros kapcsolatban maradt Olaszországgal, 1957-ben egy olasz tanitványával feltalálta a kervit-technikát, ugyanakkor fáradhatatlanul áldozott az irodalomnak is. Míg azonban vegyészmérnöki felfedezései, ötletei, tanulmányai maradéktalan elismerésre tettek szert, nagy részük gyakorlati megvalósításnak is örvendhetett, sokrétű irodalmi munkássága máig nem részesül megfelelő figyelemben. Sem Itáliában, sem Magyarországon. Ezt Korach már életében tudomásul vette és az okát a hetvenes években olasz barátainak írt leveleiben elemezte is. Szerinte túl magyar volt és maradt végig az olasz irodalmi berkekben, miközben Magyarországon viszont túl olasznak érzékelték. Bántotta, hogy amikor a hatvanas években feldolgozták a La Ronda folyóirat történetét, a nevét alig említették, pedig több tucat cikke jelent meg. Haragot viszont ezért sem táplált senki irányában. Örült, amikor elismerésben részesült, mint például a halála előtt öt nappal kapott faenzai díszpolgári cimnek, de egy szóval sem panaszkodott, hogy erre korábban is sor kerülhetett volna.

Az Orbán-kormánynak köszönhetően Olaszországban egy ideje már senki sem mosolyog, amikor megtudja, hogy magyar vagyok. De talán Korach Mór, Marcello Cora történetével még gyűjthetek pár jópontot magamnak.