Olvasási idő 9 perc

márai olasz fogadtatása

Pár nap múlva lesz 125 éve, hogy Márai Sándor megszületett. Sokrétegű jelentőségéhez tartozik, hogy duplán kötődik Italiához: évekig élt olasz földön, ahol jelentős alkotásai születtek. És ő a magyar irodalom olaszországi nagykövete is, lassan harminc éve a legismertebb magyar író olasz honban.

Nevéhez fűződik az egyik legsikeresebb, Olaszországban legtöbb kiadást látott regény is, „A gyertyák csonkig égnek”, amelynek olasz címe „Le braci”, magyarul „parázs”. Márai összesen tizenhat évet töltött Olaszországban. Feleségével és fiával 1948 és 1952 között Nápoly környékén, 1967-tól 1979-ig pedig Salernoban élt. Bár nagyon jól érezték magukat, kénytelenek voltak Amerikába költözni, mert nem kapták meg az olasz állampolgárságot és igy nem részesültek ingyenes egészségügyi ellátásban. Amerikai állampolgárságuk viszont lehetővé tette az orvosi ellátást, amire a két idősödő embernek egyre nagyobb szüksége volt. Európa ismert országaiból Máraihoz Olaszország állt legközelebb, ez naplóiból is kitűnik. Elengedte magát, úgy érezte, hogy Nápoly élni tanítja. De olaszul sosem publikált, csak egyszer próbálkozott más nyelven írni, Németországban, de számára a hazát a magyar nyelv jelentette, bár tulajdonképpen emigráns volt egész életében. Egy olyan emigráns, aki nem szívesen, vagy egyáltalán nem tartott kapcsolatot a magyar emigrációval.

Szégyen-gyalázat, de Máraival én is Olaszországban találkoztam először. A hatvanas években kezdtem el komolyabban olvasni, az akkor nagyon népszerű pöttyös és csíkos lányregények után az elsősorban francia, német és angolszász irodalmat. Szüleim könyvszekrénye az ötvenes években kezdett gazdagodni, önálló könyvtár volt, nem nagyszüleim könyvein alapult, így majdnem kizárólag olyan magyar vagy magyarra fordított könyvekhez juthattam, amelyek akkor jelentek meg. Márai fent említett világhíres regénye legfeljebb antikváriumban volt kapható, mert magyarul az 1944-es kiadás után legközelebb 1990-ben látott napvilágot. A szerző nevét ismertem, de csak, mint másodvonalas polgári íróét, aki nem keltette fel az érdeklődésemet. A nyolcvanas években egy kisebb római kiadó, az e/o (Est/Ovest, Kelet/Nyugat rejlik a név alatt), adott ki jó pár magyar regényt, egy részüket a magyar anyanyelvű és olasz apanyelvű, Itáliában és Magyarországon egyformán otthonos Marinella D’Alessandro fordította olaszra. Nem ismert az ok, amiért a kiadó egy idő után felhagyott a magyar irodalommal, erről a kiadót ma is nagy sikerrel vezető házaspár – ők fedezték fel többek között Elena Ferrantét – nem nyilatkozott. Valószínű, hogy a nagy kritikai visszhangot, amelyet a művek keltettek, nem követte anyagi siker.

Nem sokkal később az osztrák monarchia irodalmát nagyon kedvelő Roberto Calasso (1941 – 2021), az olasz könyvkiadás egyik legjelentősebb alakja és az 1962-ben létrehozott nagyon igényes Adelphi kiadó igazgatója, kért tanácsot Marinella D’Alessandrotól Márai életművével kapcsolatban. Akkoriban jelent meg „A gyertyák csonkig érnek” franciául, amely sikert aratott, míg a regény első két nyilvános szereplése, az 1942-es első magyar kiadás és az 1950-ben megjelent német fordítása, jóformán nyomtalanul tűntek el a köztudatból. A fordító és az igazgató megállapodtak egy Márai-sorozatban. Mint elsőszülöttre „A gyertyák csonkig égnek” -re esett a választásuk, amely „Le braci” címmel 1998-ban látta meg a napvilágot. Adelphi akkoriban még alig néhány új kötettel jelentkezett havonta, de ekkorra mind jelentékenyebb, hűséges olvasótáborral rendelkezett, amely vakon bízott Calasso és társai munkájában. Bevallom, bár én is „adelphis” voltam, nem vettem meg azonnal a könyvet, mert élt még bennem a gyerekkoromban Pesten politikai agymosással belém táplált ostoba előítélet. Ami részben maga Márai reakciójából is származott a magyar államot illetően: köztudott, hogy megtiltotta művei kiadását Magyarországon. Csak szabad politikai választások esetén egyezett volna bele, de ezt már nem élte meg.

Aztán egyre-másra érkeztek az egyre pozitívabb visszajelzések és a könyv első kiadása gyorsan el is fogyott. 2000-re már 250 ezer eladott példányt tartottak számon. Nem tudom hány utánnyomásra volt azóta szükség, hogy kielégítsék a vásárlói igényeket, tény az, hogy nincs olyan könyvesbolt Olaszországban, ahol ne lenne legalább 3-4 Márai a polcon, és köztük majdnem mindig a „Le braci”. Marinella D’Alessandro forditott még több Márait Adelphinek, mindegyik fordításának nagy kritikai és közönségsikere volt és van még ma is. Az elmúlt évek új Márai-könyveit már mások fordították olaszra, jó és szép munkák, és a magyar író olasz sikere stabil, hatalmas. De Marinella D’Alessandro kiváló és úttörő munkássága elvitathatatlan. Kevesen tettek le annyit a magyar kultúra külföldi népszerűsítésének asztalára, mint ő. Köszönjük szépen.