E második, felkérésre irt könyve a csaknem négy évszázadot átölelő cime dacára mélybeszántó, István királytól kezdve nagyon alapos bepillantást nyújt a teljes magyar történelembe. A boritót a magyar-olasz szinek fedik magyar sorrendben, Mária Terézia arcképének részlete mellett Orbán Viktor teljes, szerencsére halvány portréjával. Nem rövidke kötetről van szó, bő háromszázhatvan oldalra rúg, ebből tizenegy oldal a nagyon tiszteletre méltó bibliográfia, de ahogy Andrea Graziosi, az egyik legmegbecsültebb és legnépszerübb Kelet Európával foglalkozó olasz történész mondta a könyv június 5-i bemutatóján, egy intelligens, meggyőző és könnyen, mondhatnánk könnyedén olvasható müvel találkozunk. Egy, az első oldaltól az utolsóig vaslogikával és minden mellébeszélést mellőző, lényegre törő szerkezettel felépitett munka, amely a tények és a fogalmak kifejtésén kivül bátran tesz fel kérdéseket, amelyekre úgy próbál válaszolni, hogy nem titkolja, mikor nem lehetünk biztos a válaszban, mikor és mi tekintendő feltételezésnek, még akkor is, ha a megfejtés nagyon valószinü.
Gazdag és merész könyv a Morcelliana Scholé kiadó produkciója. A magyar történelmet jól ismerők számára is mond újat, sőt akár okos vitába is száll akár a legnagyobbakkal, amilyen például Bibó István. Konstatál és elemez olyan alapvető, mindenki által elfogadott tényeket, amilyen a magyarok két vesztesége, levert forradalmaik, melyeket, különös módon, legnagyobb nemzeti ünnepeiknek tekintenek. Az 1848-as és az 1956-os forradalom az, nem pedig az önálló állam és a köztársaság kikiáltása, amelyeket más országok ünneplenek. Feszegeti ezt a témát, és több olyan hasonlót, amelyek szintén húsbavágók, mindenki által evidensnek tartottak, pedig érdemes őket körüljárni, sok érdekes tanulsággal járnak. Ilyen a székelyek asszimilációja, ami a csángóknak nem sikerült, vagy a kurucok története és Kossuth szerepe, új megvilágitásban. Amire végül az olvasó azt vágja rá, hogy „jé, milyen igaz, hogy-hogy soha nem jutott még eszembe?”.
A magyar történelmen belül a magyar zsidókérdés is nyer összefoglalást, különös figyelmet érdemel a Marczali Henrik történész életével állitott példázat a zsidó asszimilációra.
Bottoni nem fukarkodik a forrásmunkákkal, de könyve nem kollázs, hanem önálló alkotás, amibe szerényen, de annál magasabb számban csempészett be saját elképzeléseket, gondolatokat. A középeurópai történelem feldolgozására például nem alkalmazza Eric Hobsbawm időbeosztását, hanem egy megfelelőbbet talál, amely négy alapvető dátumhoz kapcsolódik: 1905, 1938, 1963 és 2004. Hosszasan taglalja a polgárosodás folyamatát és teret biztosit a magyarok által a huszadik század elején elkövetett diszkriminációknak is. Nagyon érdekes a „megmaradni” koncepciója a magyar politikában 1938 és 1963 között, ahogy a lengyel és a magyar zsidókat érintő ellentmondásos eljárás is a zsidóüldözések éveiben. Teleki Pál alakját kiemelkedően összetetten láttatja, és Bottonit olvasva pedig, fájdalmamra, Bajcsy-Zsilinszkyt is kénytelen voltam magánpantheonomból vitatható történelmi alakok vitrinjébe áthelyeznem.
A Budapesten bő egy évig börtönben, most háziőrizetben tartott Ilaria Salis (
https://vulkanfolyoirat.hu/berta-agi-antialkoholizmus-ellen/) is feltünik a könyv oldalain a ’45 januári kitörés napja értékelése apropóján, és a második világháború e mindenki számára tragikus fejezetéről végre olvashattam pár kiegyensúlyozott, objektiv sort.
Kitünő és preciz a kádári Magyarország leirása is. A protekció és a politikától való távoltartás szerepe, majd a félelemé, amiről minden azokban az években élt magyar több személyes példáját is őrzi az emlékezet.
A könyv harmadik harmadában a történész fokozatosan vezeti le az utat Kádár Magyarországától Orbánig, benne a szovjet csapatok kivonásával, a Visegrádi csoport születésével és akkori céljával, a bizalommal és a bizalom hiányával a politika szerepében. A hatodik fejezet cime hátborzongató: „Vissza a feudalizmushoz. 2004-?” Itt kap teret leginkább az a jogos feltevés, hogy Magyarország politikai laboratórium: ahogy valamikor a bolsevizmus és az antiszemitizmus bölcsője volt, most az illiberális rend úttörője. Bottoni ismerteti Orbán képét Európáról a nyugatival szemben és hosszasan taglalja a jelenlegi orosz-magyar barátságot, ami talán a legnehezebben megfejthető orbáni rejtély.
A szerző Telekit idézve köszön el az olvasótól, mellbevág ez a pár sor, mint annyi más ebben a könyvben, amit őszintén és tiszta szivvel ajánlok azoknak is, akik mint én, hosszú életük leforgása alatt legalább negyedszer tanulják újra a magyar történelmet. Igen, tudom, egyelőre csak olaszul olvasható, de biztos vagyok benne, hogy el jut majd a magyar olvasóközönséghez is.
