Olvasási idő 3 perc

béla 1988 április 25-én

RÉNYI ANDREA | NAPLÓ

Harmincöt évvel ezelőtt, amikor még állt a Berlini Fal, s csak profétaszellemmel, vagy politikában szerzett komoly járatottsággal megáldott emberek reménykedtek a Fal rövid időn belüli, erőszak nélküli lebontásában, egy tavaszi ünnepnap reggelén férjemmel és fiammal beraktuk a kocsiba az insalata di riso-t, ami rizssaláta tele apróra vágott mindennel, és elindultunk a tengerre, ahol rokonok vártak ránk, hogy együtt ebédeljünk.

Kép: B IA+IA

Előtte beugrottunk a közeli kórházba, hogy röviden meglátogassunk térdmütétből lábadozó rokonunkat. A kórház folyosóján végigmenve az egyik kórteremből kihallatszó magyar szó ütötte meg a fülemet. Férfihang volt. Megállás nélkül, hangosan beszélt, de nem eléggé, hogy szavát is érthessem. A közeli kórteremben fekvő rokon tudott már valamit róla: a férfi súlyos beteg és senki sem érti, mit szeretne, esetleg ha meghallgatnám és elmondanám a nővérnek vagy az ügyeletes orvosnak.
Harminckörüli magyar férfi volt, eszméletén kívül. Értette ugyan, hogy magyarul szóltam hozzám, mégsem tudtam rábírni, hogy elmondja, mi történt vele, miért van kórházban. Helyette kémekről beszélt, a titkos szolgálatok figyelik őt, el akarják tenni láb alól. Kérte, segítsek neki, mentsem meg.
A gyorsan odasiető doktornő felvilágositott, két nappal korábban, miközben Béla egy disszidenseknek fenntartott római szálloda második emeletének erkélyén cigarettázott, véletlen mozdulattal hátrafelé kiesett onnan. Disszidens barátai szállították be a kórházba. Mivel nem akartak maguk után nyomot hagyni, bemutatkozás nélkül, kézzel-lábbal mesélték el a történteket. Így aztán nem lehetett őket értesíteni, se segítségüket kérni legalább a tolmácsolással. Béla addigra teljesen lebénult. A doktornő szerint, ha túl is éli a balesetet, örökre fekvőbeteg marad, sőt, az egyre magasabbra szökő láz még evvel sem biztatott.
Béla beszélt és beszélt: szóba ejtette Zsuzsát, a feleségét, hogy azért disszidált, mert Zsuzsa beadta a válópert és a menekülésben vigaszt talált. Tisztább pillanatok váltották fel a rémálmokat, elmesélte, hogy mint hivatásos fényképész Rómában már munkát talált, ugyanakkor fájt neki, hogy az illegális határátlépés miatt ki tudja meddig nem láthatja viszont a szüleit. Aztán egyszer csak elhallgatott, mély álomba zuhant.
Besietett a doktornő, kiküldött a folyosóra és megvizsgálta. A folyosón megbeszéltem férjemmel, bent maradok a kórházban még egy ideig, szükség lehet a tolmácsolásomra.
Már nem a korábbi kórterembe tessékeltek vissza, hanem egy kisebb külön szobába, ahová betolták Bélát. Kettesben maradtunk. Leültem mellé várva, hogy magához tér. Némi idő után megjelent egy magyar fiú, egyike a disszidenseknek, akik a baleset szemtanui voltak. Egy képeslap adta neki a bátorságot, hogy felkeresse Bélát: Zsuzsa megkésett névnapi köszöntője Bélának, aki nagyon várta a lapot. Ébresztgettük, hogy a barát megmutathassa neki, de Béla többé nem nyitotta ki a szemét. Késő délutánig maradtam mellette, a doktornő már nem volt szolgálatban és az őt leváltó ügyeletes orvos is biztatott, menjek haza, Béla élhet még esetleg napokig is. Alig léptem a lakásba, amikor felcsengett a telefon: a kórházból hivtak, Béla pár preccel korábban, meghalt.
Ha Zsuzsa csak másfél évvel később akart volna elválni, a Berlini Falat már lebontották volna és Béla szabadon utazhatott volna. Nem került volna menekültszállóba, nem ült volna fel az erkélykorlátra, és nem aggasztotta volna a sokéves kényszerü távollét a szüleitől. Ha a posta gyorsabb lett volna, a Béla-napi képeslap megérkezett volna időben és befényezte volna Béla napját, vagy legalább a kórházban okozhatott volna neki örömet.
Az utolsó „ha” az én lelkemet terheli: Béla szülei felkerestek Rómában és kérték, meséljem el nekik a fiuk utolsó óráit. Udvariasan és kedvesen ugyan, de nemet mondtam. Féltem bánatukkal szembenézni.