Amikor a Simon Balázzsal és Szűcs Gábor Medvével közösen szervezett Színházi Sátor programjában megjelenik a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve), Kálloy Molnár Péter, Kálid Artúr és Gáspár András akkoriban bemutatott, frenetikus és azóta is repertoárban játszott előadása, komoly tömegek indulnak a Hajógyári legvégén, a Banán Klub sátra melletti helyszínre, mert valahogy elterjedt, hogy ingyen csapolunk. Közel kétezren próbálnak a sátorba bejutni, erősítést kell kérnünk a biztonságiaktól, de könnygázt nem vetünk be. Akkoriban még nem divat. Sör nincs, de őrjöngő siker igen.

Akkor a Sziget volt az alternatív valóság maga. Színházban, táncban, képzőművészetben, buliban, zenében, még vendéglátásban is. Aki nem ilyen elképzelésekkel érkezett, az is percek alatt elándergrándosodott. Akkor tanultunk meg OSB lapokból, szigetelőszalagból, spárgából és egy-két raklapból parádés, tetszetős klubokat építeni. Dübörgő zajban színházat csinálni. Berúgva is józannak maradni. Egy hétig élni fröccsön és sörön. Beszélgetni ismeretlen emberekkel, ismeretlen nyelven, ismeretlen dolgokról a sziget egy teljesen ismeretlen helyén, ahova ismeretlen okból és céllal kerültünk. Nem is volt igazán eladható ez a szabadság projekt. A közönséget hozzá kellett alakítani a nagy cégek marketingterveihez. (Akkoriban a MAX magazinnál is dolgoztam. Bence Ottó akkori főszerkesztő kitalálta, hogy a nyugat-európai MAX kiadásokhoz hasonlóan összerakunk egy AIDS-ről szóló számot, mégpedig a lapban hirdető cégek kreatív ügynökségeivel. Jellemző, és nem csak azokra az évekre, hanem maradandóan, tehát napjaink társadalmi valóságára is, hogy az Európa szerte mindenhol partnerként együttműködő brandek magyarországi lerakatai sorra kihátráltak a gondolatból. Féltek, hogy a magyar olvasók úgy gondolják majd, közük van a betegséghez. Én tulajdonképpen egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ma sokan csak Brüsszelt okolják mindenért…) A Sziget persze ma is „őrület”, meg egy hét kőkemény buli, de ha most azt mesélem, hogy közel harminc éve akár negyed órát is lehetett kóvályogni a fák közt anélkül, hogy teremtett lélekkel találkozott volna az ember, viszont ahova végre odaért, ott mindennél nagyobb „partyt” talált, nem hiszik el, hogy ez valóban működött. Hogy se bankautomata nem volt még, se minden méteren egy új, és az előzőnél zajosabb helyszín, kipróbálható őrület, kifizethető faszság, se hetven fastfood sátor, csak a magyarországi klubok legjava, melegszendvics, fasírtos zsömle, a crew-nak a Csónakházban virsli is, „faszságnak” sem volt más, már pardon, csak az „eccerű”, becsületes szigetlakó, aki a nap minden percében kreatívabbnál kreatívabb idiótasággal szórakoztatta magát és a tömeget. Emlékeim szerint két vagy három éven át minden Szigeten, szinte már ismerősként rohangált az a rózsaszínű, szív alakú napszemüveget viselő férfi, aki lehetőleg minden szembejövőt megkérdezett, hogy nem látta-e MacGyvert. (Azóta ennek, az eredetileg 1985-ben induló sorozatnak is van egy rebootja.)

Ott volt a Dalmát, és ef. Zámbó Öcsi a szobraival és a pólóival. Ott volt a Banán, ahol, ha jól emlékszem egy esős estén egy asztalról ugráltunk a tocsogós sárba. Ott volt a Picasso Point, egyszer a színházi büféseink is a Picassos srácok voltak, náluk ismertem meg Ruff Judyt, Gast, és amikor a Hajós utcába jártunk a Noiretba biliárdozni, mindig beültünk hozzájuk is. A Nincs Pardon is „büfézett” egy alkalommal, arra határozottan emlékszem, hogy a porosan, koszosan eltöltött egy hét után Bea és Zsuzsi tartott egy estélyis napot, amikor kizárólag fullelegánsan lehetett a Pardonban megjelenni.

1994-ben egy szegedi fesztivál után a Színházi Sátorban lép fel először Lajkó Félix. Amikor a Szigetre kilátogatnak, megtekinti a Színházat, gondolom, mint a városi, polgári kultúra hagyományos és nem excentrikus megnyilvánulásait képviselő, konszolidáltabb helyszínt Göncz Árpád és Demszky Gábor is.

Amit Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly kitalált az valami olyan sikeres kísérlet, a társadalmi, kulturális és egészen egyszerűen, a mélyen emberi érzések és kíváncsiságok és működések „átfedéseinek”, egymásra vetülésének és tükröződésének sajátos működésű rendszere, merem azt mondani ökoszisztémája volt, amit nem lehetett nem szeretni.

Sokan nem szerették. Ahogy írtam, a szponzorok sem mindig, és a sajtó is igen körülményeskedve foglalkozott vele. A Sziget valami volt, de senki nem tudta, hogy micsoda. Hogy kik járnak oda, hogy mit csinálnak, hogy akkor ez most olyan, mint egy nagyobb építőtábor? Zánka és a KISZ markából kicsúszott Efott szerelemgyereke? Talán ezerkilencszázkilencvenhat táján szakad át a fal, és a Sziget a Népszabi címlapjára kerül. (Ez most amolyan vállveregetős, alaptalanul dicsekedős tiráda…) A dátumra nem emlékszem pontosan, de tény, hogy a Fészekben láttam egy transzvesztiták által bemutatott KenGuru fashion showt. Zseniális volt. Vagány, profi, merész. Meghívtuk őket. Akkor még nem működött a Magic Mirror sátor, a meghirdetett előadás iránt viszont akkora volt az érdeklődés, hogy ismét plusz biztonságiakat kellett hívnunk. A sátor és a környéke is tömve volt. A másnapi előadások világításpróbái vagy három órát csúsztak, és címlapos lett a sztori.

Hatalmas meló kellett a sikerhez. És most nem magunkra gondolok.

Gerendai naponta talán ha két órát aludt. Azok, akik felépítették ezt a várost, megtervezték az infrastruktúráját, az áram és vízellátását, a közműrendszerét szintén nem voltak kipihentek. Az első „technika-pápa” Hegedűs Gabi, azaz Elcsi, később Lakos Laci, és technikai „sous chefje”, ma a Református Teológiai Kar egyetemi docense, Kókai Nagy Viktor, megszámlálhatatlan helyszín és színpad fénytervezője, az egykori Újszínház egykori fővilágosítója, Bereczky Károly, és a szintén számtalan színpad hangosítását intéző Lugosi Laci. A legendás „pass-kocsi” csapata, Bogdány Zolival az élen. Az iroda, a könyvelés, a megszámlálhatatlan helyszín programszervezői, roadjai. A klubok, a kocsmák, a pultosok. Respect! Nem lehetett egyszerű. Valamikor kilencvenhét körül egy borostás, lefáradt férfi jelent meg a büfénk előtt este hatkor, kezében pipereholmival, nyakában törölközővel. Pultszörfösként belekapaszkodott az OSB lapba, és nagyon enerváltan azt suttogta, hogy „szátok meg, az asszony reggel tízkor elküldött tusolni, de annyi itt a kocsma, adjatok egy sört.”

Hat vagy hét évig toltuk. Általában januárban kezdődött az érdemi munka, valamikor tavasszal volt az első nagy stábértekezlet a Ráday utcában akkor még működő Bakter vendéglőben. Azt a pár hónapot, ahogy emlékszem, úgy éltem meg, mint egy rezervátum őslakosa. Egy „rettentő fontos” őslakos. Az az egy hét pedig valóban űrutazás volt. A kilencvenes évek végén a Tilos Sátor mellé került a Színház. Koltai Robit egy fél évig fűztem, hogy jöjjön ki Csehov A dohányzás ártalmasságáról című monológjával, mire igent mondott, azzal a feltétellel, hogy csend lesz. Nem volt. Robi valahogy mégis „csendet” tudott teremteni a közel kétezer emberben. Eszenyi nem kért mikrofont, és Csákányi Eszter sem az önálló estjeiken. A mai napig nem pontosan értem, hogy mivel, hogyan lehet a jelenlétet olyan koncentrálttá, sűrűvé és bárki számára kétségbevonhatatlanná tenni, amely állapot egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ne arra figyelj, amit ők mondanak.

Egy este kétfelvonásos darab ment a sátorban. A tömött lelátón három, négy Martens bakancsos, vörös taréjos punk ült. A szünetben kimentek cigizni, aztán visszaültek. Az előadás végén, ahogy a füvet rugdosva, komótosan ballagtak a büfé felé, az egyik megállt a többiekkel szemben, és zsebre tette a kezét. „Kurva élet, nem tudtam, hogy ez ilyen. Ősztől színházba megyünk.” Személyes sikerünk volt.

Az, hogy a nagyszínpadi fellépésük után együtt vacsorázom az igen menő Cardigans zenekar énekesnőjével, vagy hogy az akkor még nem nyilvános nulladik napon, a később helyszínné váló Honvéd üdülő medencéjében lebegve a tőlünk pár méterre gyakorló Slash játékát hallgatjuk olyan, mintha nem lettek volna józan és valóságszerű élményeink.

Hajnalban néha már kóvályogtam is az elektronikus zenét játszó partyhelyszíneken, a stroboszkóp villogásban felkelő nap vöröse előtt kékessárgán lobogó tábortüzek között, és nem hittem el.

Nem hittem el, hogy egy óra múlva kezdődik egy koncert, már a napfelkeltében, talán Sziámi, én meg egy lánynak magyarázok valamit az irodalmi sátorról. Nem hittem el, hogy otthagyom, mert van valami fontos performansz a Duna parton, tán Tricepsz, és azt még látni kell. Nem hittem el, hogy képes leszek lefeküdni, aludni, hogy másnap dolgozni tudjak. És aztán sosem hittem el az utolsó napot. A bontást. A búcsúzkodást.

Kétezerkettőben berobbant David Guetta, pörgött a V-Tech és a Kicsi gesztenye a TNT-től. Már egyszerű „civilként” őgyelegtünk a helyszínek között a porban, már volt pizza, bankautomata, gyros, és olyan embert próbáló vidámparki látványosságok, melyek egyikére egy dekadens, csalódott pillanatban majdnem fel is ültünk (hála az égnek, inkább elmentünk inni…), volt minden, amiről kilencvennégyben még csak nem is álmodott az ember. Korábban elég volt a Jethro Tull, Bowie, a szászcsávásiak.

Nem, nincs bennem semmi nosztalgia. Azon gondolkodom csak, hogy a Sziget változott-e többet, vagy én? Ez a kérdés a demokráciával kapcsolatban is gyakran felmerül bennem, én-e jobban, vagy a bennem élő demokrácia elképzelés? Akkor is gondoltunk egymásról „valamit”, de az sokkal több volt, mint egyszerűen annak megfogalmazása, hogy a másik milyen.

Valahogy T2-ben láttuk a világot, akkor is, amikor magunkra figyeltünk. Mi. Mi, „szigetlakók”. És nyilván voltak óbudaiak, akiket zavart a lárma, de amikor kimentem vásárolni egy ABC-be, többségében az idős urak és hölgyek is úgy mosolyogtak rám a passomat látva, mintha ők is ezt mondanák. De legalábbis azt, hogy Mi óbudaiak. Volt ebben egyfajta közös büszkeség. Amikor az első években elautóztam a budakalászi Schieszl borozóba, hogy a hét nap alatt legyen elég, és kiváló borunk, még ajándék butéliákat is kaptam, csak mert Sziget pólóban voltam, és volt heti karszalagom. Sokszor gondolok arra, hogy hová párolgott el ez a sok tízezer akkori szabad és reményteli fiatal, mivé levénk mára mi meg a szabadság?