Azt hiszem, nem csupán a nosztalgia szépíti meg azokat az éveket, valahogy minden, az egész posztszocialista, naiv „idill” sovány tárgykultúrájával, az egykori IKV által is magára hagyott épületekkel, a rendszerváltás után évekkel is csak kialakuló félben lévő tulajdonosi, fenntartói viszonyokkal, a „piacgazdaságba való átmenet” (sose mentünk át…) jellemző pénztelenségével, az egész rögvaló szabadságillatú lepusztultságával a mi örökéletünk volt, voltaképpen fiatalságunk. A málló vakolat ismerős kulissza volt, ha pinceklubban járt az ember, ha frissen nyitott maszek cukrászdában vagy akár nagy és híres színházaink felújításra váró öltözői között. De micsoda élet volt ezekben a színházi művészbüfékben is! Ma, hiába néznek ki úgy, mint egy középkategóriás wellness szálloda uszodája, sok helyen kihalni látszik az a társulati élet, élet- és gondolkodásmód, amely valódi színházat teremt, s amit akkor kölyökként megtapasztalni felért legalább egy OKJ tanfolyammal, ha nem diplomával.

Kopott, piros raffia szőnyeg futott a Madách Színház folyosóin az öltözők előtt. A művészbejáró után apró, üzemi portásfülke állt, és egy zöldre kent vaskorláttal szegélyezett kőlépcső vezetett a lépcsőház felé. Dohányozni tilos! Talán száz tábla is hirdette, de még a színpadbejárat előtti térben is volt hamutartó akkoriban. Egyedül Tolnay Klári öltözőjén volt más a felirat: dohányozni kötelező. A büfébe mindkét oldali öltözősorról nyílt bejárat, kopott, nagy faajtók, felsorolni is lehetetlen, ki mindenki ment már át szárnyaik között. Az egyik előtt egy padlásfeljárat volt. Amikor a színház bezárt a felújítás előtt, páran felmentünk a padlásra, ahogy később az újjáépített színház tetejére is premierbulik után. A nyikorgó galérián játékgépek álltak a „Galambos büfében”, a terem másik oldalán viharvert biliárd asztal. Kopott volt a pult, a fal, a cement járólap a lábunk alatt, de még éjfélkor is minden asztalnál ült egy társaság. Zenészek, táncosok, stúdiósok, fiatalok és a nagy öregek. A Psota, A Garas. Még láttuk a színház arisztokráciáját, Pauditsot, Juhász Jácintot, Lesznek Tibit, Bodor Tibi bácsit, Kéry Gyulát, Lőte Attilát, Némethy Ferencet, Veszelinov Andrást, Zenthe Feri bácsit, Almási Évát, Piros Ildikót, Lippait, Gálvölgyit, Koltai Janót. Psota ebéd közben is cigizett. Néha hajnalig, de általában éjfélig maradtunk, innen mentünk tovább a Nincs Pardonba, később a Fészekbe Benkő Baluhoz vagy a művészbejáróval szemben működő Jekyll & Hyde-ba, ami a színház afféle külsős művészbüféje lett, különösen a felújítás után, valahogy úgy, ahogy a Gobbi a régi Nemzetinek. Ma egyik sincs nyitva már. Pedig a Gobbiban áll egy vaslépcső, ami a pincerészbe helyezett mosdókhoz vezet, s valószínűleg nincs színész, rendező, író, színházi ember Sinkovitstól, Sütő Andráson át Moór Mariannáig és Udvarosig, aki ott ne verte volna be a vasba legalább egyszer a fejét. (A Gobbit is Balu vezette jódarabig.) Az Ódry büféjébe is a barátokhoz jártam, végigittam jó pár évfolyam útját a diplomáig. Annyit ültem ott, hogy néhány évvel később egyik remek színészünk megkérdezte, hogy melyik színházban vagyok. Nem hitte el, hogy nem vagyok pályaelhagyó, amikor azt válaszoltam, hogy sehol. A Budapesti Kamara Shure stúdiójának szinte minden premierjét láttam, pedig egy évad alatt sem volt kevés, de nem is ez volt a lényeg, inkább a reggelig tartó beszélgetés, szakmázás az Asbóth utcai színház márványlépcsőjén borozva hajnalig. Kisétálni a Víg letakart, sötét nézőterére éjjel. Világításpróbát nézni az Újban. Varázslatban élni. Néha csak azért mentünk be a takarásba vagy fel a zsinórpadlásra, hogy megnézzük egy színész színpadra lépését, jelenetét. A művészbüfé, mint olyan nekem kétségtelenül gondolkodásom, érésem egyik legfontosabb laboratóriuma volt. Az alkotás, a fegyelmezett színpadi munka (legyen bár színészi vagy zsinórosi, kellékesi feladat) felelősségének, és ugyanazon alkotás szabadjára eresztett, tomboló szenvedélyeinek terepasztala. Ott egy másik, már nem nyilvános előadást láttam a függöny legördülte után. Különösen a fiatal (vagy a nem annyira ügyes és kevésbé sikeres) színészek voltak hajlamosak a teatralitásra. (lásd még: büfészínész) A „kölyköknek” jól állt. Idősebb mesterek finomabb, érettebb gesztusokkal isznak és mulatnak. Tudják, hogy a játékban a kevesebb több. Italból meg a több a több. De mindez sosem megjátszás. Íróként is tudom, hogy ha egy karakterről írok, többé-kevésbé olyan leszek, s előbb-utóbb és jó esetben kell egy modor, egy viselkedés, amivel megvédhetem magam a szereplő erőszakos „nyomulásától”, amivel lerázhatom, kell egy figura, aki már nem „az”, de még nem is egészen én vagyok. Aki lassan visszasegít önmagamba. Bár mit tudom én! Sosem voltam színész, de éppen a színház életének állandóan feszült, érzéki fesztiválja vezetett vissza a szavak világába, a magam csöndjébe annyi „elkomédiázott” év után. Sokat tanultam. Mondjuk arról, hogyan használjuk a szavakat, hogyan ejtjük, mondjuk ki őket, hogyan rejtjük el egy hangsúllyal épp azt, amit mondanunk kellene. Hálás vagyok nektek, barátaim. És tulajdonképpen ezek a „romos”, régi, öreg színházi terek és büfék adták a legszebb, szerelmesebb, legértelmesebb romkocsmás élményeim.

Bizonyos értelemben a Piaf is színházi büfé volt, bár a mosdó melletti asztaloknál a képzősök és iparosok ültek vagy fetrengtek, a bejárat és a pult között mindig a nagyok ültek a zongora mellett. Bajor, Benedek, Szacsvay és a többiek.

És volt a Fészek. Legendás presszója, ahol Csurka bóbiskolt reggelig, ahogy Józsi és Pisti, a két remek fickó, a két „portás” mesélte, és egészen lenyűgöző, a hatvanas évek designjának legjobb ötleteit mutató, kupolás mennyezetű bárja ugyan már csak ritkán működött, de az Apáthy terem, Balázs pár négyzetméteres műintézménye a legjobb színházi kocsma lett a nyitás után. Minden színházból jöttek előadás után. Eszenyitől a mára ismert és remek középgeneráció akkor pályakezdő tagjain, a két Jászain át Kabos Lászlóig, akit Benedek Miklós kísért le a szűk lépcsőn óvó szeretettel, mindenki megfordult a helyen. Sem színházi státus, sem műfaj, sem életkor, sem társulati tagság, sem világnézet nem számított. Azt hiszem a Fészek volt a legplurálisabb hely és közösség (!) az országban azokban az években. Ha úgy maradt volna a világ, ahogy akkoriban koccintáskor reméltük, ma például nem lenne két SZFE.

Jó idők voltak és jó ötletek születtek mindenfelé, amik akár megváltoztathatták volna a társadalmi mechanikát, de később elfelejtődtek. Kár.