partypest no.10.
AZ OBJEKTIVITÁS LEHETŐSÉGEI EGY VÁLTOZÓKKAL TELI ÉJSZAKÁN
space
Utolsó kör (Pesten) I.
♦ CSIKÓS ATTILA | DOSSZIÉ
Mondtam, hogy hosszú lesz.
Az elmúlt napokban a majd három hete rémtörő álmatlanság, kialvatlanság, a pánik és a fáradtság, néha az elalvás pillanatában érzett fulladástól való rettegésben elkerülhetetlenül rám törő pillanatnyi halálfélelem, az egész éjszaka alatti magányos és kimerítő séta faltól falig, a sötétségbe és magamba való bezártság, a fénytől, a reggeltől, mint az újabb álmatlanul töltendő nap kezdetétől való örökös szorongás különös kontúrt rajzolt annak az éjszakának, melynek harminc évvel ezelőtti állapotáról az elmúlt hetekben beszámolni próbálkozom. (Az éjszaka visszavág, hahaha…) Egy barátom erősebb nyugtatóval lepett meg, amit úgy tettem nyelvem alá, ahogy ostyát a hívők, vagy ahogy az első löketet lövik be maguknak a telhetetlen éjjelei settenkedők, a szétesettek, a menthetetlenek, azok, akiket még az éjszaka is kilök magából, mert elvesztegetik szépségeit. Az éjszaka változik. Húsz éve este tíztől reggel hatig három, négy kávét is megittam, hogy ébren maradjak. Most ébren vagyok magamtól is. Az éjszaka egyre inkább nem napszakot, hangulatot, vágyat jelöl, egyre inkább munkaidőmet, amikor írok, dolgozom.

Az éjjel, mint olyan, most dupla kihívás. Túlélni és újraélni, bár, ha jobban belegondolok, amikor az ember nem tud aludni, simán, felelősség nélkül pöröghetne a bulinegyedben, mint annak idején, különböző kalandokba keveredve megint, mint a Kántor Laci produkálta Az éjszakám a nappalod című film főhőse, akit Czukor Balázs alakít – egyébként Lacihoz, vagy a filmben szintén szereplő Anger Zsolthoz hasonlóan őt is a Nincs Pardon óta ismerem.
Menjünk akkor egy nagy kört, ahogy régen. Úgy emlékszem, nem volt nyugtom soha, menni kellett egyik helyről a másikra.
Amint megírni terveztem, hogy ma is születnek új és zseniális bázisok, s hogy ennek szellemében pompás hely nyílt a Margit körúton is, a Manyi, kiállítótérrel, engem a zseniális Wim Wenders film, A világ végéig set decorjának hangulatára emlékeztető bárral, a pici, vaskorlátos ganggal, jött a hír, hogy bezár. Ha igaz, kár érte. Nagyon nagy kár. A Margit utca sarkán, hogy azért helyben maradjunk, ott a Bookta, pici kávézó az egykori mindenes üzlet, később könyvesbolt, azaz a híres Balassi helyén, alsó „termében” lakásnyi könyvvel. Édesanyámmal tíz éve ezen a könyvespolcon bukkantunk rá Vasari a reneszánszról szóló, kortársként megírt műtörténeti könyvére. Nem mertük ellopni. Egyszer Zalán tartott itt órát, máskor Haynal Ákossal, a Halszájoptika – Képirodalmi hálózat kurátorával beszéltük át következő projektje lehetőségeit, Tihanyi Karcsival terveztük közös kiállításunkat. Lejjebb csorogva meg ott a Bem. A mozi, ahol gyerekként Lolka és Bolka történeteit néztem, ahova felnőttként inni, koncertre jártam hosszú évekig. Az utóbbi években ismét működik a mozi is, tiszteletre méltó szervezőmunkának hála celluloidról, eredeti kópiákat vetítenek. Darvas Bence koncertekre jártam, a Balatonos Horváth Gáborékra, bár vele mindig összefutok itt, gitártokkal a hátán, sörrel a kezében áll a világ közepén, a pultnál, és köszönés nélkül vagy helyett újra és újra belefutunk a világmegváltásba. (A világmegváltás néha csak annak a félórának a jóhangulatában mutatkozik, amit együtt eltöltünk.) A Díszítők című drámakötetemet is itt mutattuk be, Lukácsi Józsi, Dolmány Atti, Köleséri Sanyi, Gerner Csabi, Mesterházy Fruzsi olvasták fel a moziteremben a címadó darabot. A legemlékezetesebbek mégis azok a délutáni percek, amikor még senki vagy alig valaki hangulatban ülök az utcai ablakban, bámulom az autók véget nem érő sorát, az elkanyarodó négyeshatost, és megcsörren a telefon. Kálmán Gábor hív. A Bemben vagy? Választ sem vár. Mindjárt én is ott vagyok. Van ebben is valami kis-városi tempó. Meghitt, családiassága és bája van. A jó helyek egymásról szólnak. A Bemtől fél percre a Török utcában van egy pincelejárat. Egy legendás vendéglőt rejt, írók törzshelyét, s állítólag nemcsak Antall Józsefék gyülekeztek itt a rendszerváltás előtt, de még én is ettem itt húslevest Szöllősi Matyival és Tóth Gáborral annak idején. Most a Dante készül itt. A Másik Produkció, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor új színháza, klubja, kulturális alaptábora. Ma még kocsma rom, holnap játszóhely, meeting point, szemben az állami trenddel, épülnek apróbb, de hasznosabb „dolgok” is, mint egy stadion. Megkerülve a háztömböt a Frankel oldalában van a mesés Calgary. Viki birodalma, az antikvitás üzletbe rejtett mini kávézó, kocsma, resti, bulihely, ivó, vendéglő, múzeum és büfé „egy személyben” Családiasan zsúfolt, berendezve képekkel, hencserrel, „zsolnaykkal”, régi oklevelekkel és kitüntetésekkel, tükrökkel, beázással, párnákkal, kutyákkal és az obligát kiáltással: csukd be az ajtót, mert kimegy a macska! A Frankel Bem tér felé eső részére költözött a Vinyl, a Bem téren meg ott a Bambi, ahol a jó vendég tisztjét sosem adták ingyen, ki kellett érdemelni. Sört, virslit, tisztes kiszolgálást bárki kaphat, baráti mosolyt csak az, aki tud is és akar is maradni. És jól van ez így. A vendéglétet is tanulni kell. Egyszer itt tartottam a születésnapomat (akkoriban nem volt ritka az obligát kocsmatúra a jeles napon, előre megadott helyszínekkel, időpontokkal és űrmértékekkel), de Korányi Matyi és Újj Zsombor csak a Széna téren érték utol a társaságot. A benzinkúttal szembeni kiskocsmában húzta Zsombor a születésnapi dalt, talán még én is énekeltem. A kedves, idős törzsalkeszek kezében megállt a sör. Ettől a kocsmától nem messze, az Ostrom utcában van az Oscar, egy mini hálivúdi klub, tényleg, a Rodeo Drive-on is elférne, s húsz, harminc éve különösen menő volt az akrobatikus ügyességű bármixerekkel működő, elegáns, félhomályos, ügyesen világított, világsztárok portéival kitapétázott éjszakai bár. Nem meglepő, hogy jobbára filmes barátokkal jártam itt, Pestyvel, és főleg (főleg!) a pótolhatatlan Ruttkay Petivel… Ezernyi mozifilm gyártásvezetője volt, a főiskolán, s ennek talán Durst György is megmondhatója, inkább mentora a filmes hallgatóknak, nem egyszerűen produkciós szakember.
A Bambi és az Oscar „között”, a Batthyány téri csarnok mögött bújik meg az Isolabella, ahogy írtam, Cseh Tamás törzshelye. Rengeteg éjszakám búvóhelye. A bár előtti terecskén játszódik egyik kedvenc filmem, a Dögkeselyű kulcsjelenete, melyben Cserhalmi elköti a szemközti ház egyik lakójának zsiguliját. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy Stekovics Gáspárnak köszönhetően megismertem András Ferencet, a Dögkeselyű és számos csodálatos film rendezőjét, méghozzá Révfülöpön, Steko kiállításán, ahová viszont Farkas Gábor Gábriel cibált át Tördemicről.
„Van úgy, hogy azt tervezed, ebéd után sétálsz egy kicsit a faluban, beszélgetsz egy baráttal egy fröccs mellet, elpiszmogsz a feladataiddal, és nézed az alkonyt. Aztán betoppan egy másik barát, Gábriel, és vele is beszélgetsz kicsit, megnézitek Tóth Gábor pár hete a Nefelejcsben megnyílt kiállítását (a fekete táblakép előtt elhangzik, hogy ez kvajó…, egy másik képről meg kiderül, hogy az Gábriel házát ábrázolja, akkor tehát vannak véletlenek, kérdezem…), erről Gábrielnek eszébe jut, hogy Révfülöpön épp akkor este nyílik Steko és Ildikó közös kiállítása. Menjünk? Menjünk, mondod, Stekoval már amúgy is évek óta tervezitek a találkozást. Csodás portrék csodás művészekről, némelyik fénykép vagy rézkarc előtt összeszorul a szíved. Steko mindnek elmeséli a történetét. Hogy Konrád Szombathelyre indulás előtt hogyan pakolta tele a zsebét dióval az útra. Hogy Dőry Virágról a fotózás után készült a legfontosabb fotó. És akkor. A tárlatot András Ferenc nyitja meg, tudod, ha máshonnan nem is tudnád, a Dögkeselyű… Úgy jöttél ki a moziból a film után, hogy, na akkor most rendet rakunk! Aztán nem raktál, de már nem is baj. Csináljunk szelfit, mondja Steko, na, egy közöset, és beálltok, és te beállsz a rendező mellé, és bevallod, zavarban vagy, mégis az egyik legkedvesebb filmesem vagy, mondod neki, mire rád néz, csak az egyik, kérdezi, talán Truffaut belefér másiknak, válaszolod, tudod, hogy jól ismerték egymást, nevet, bólint, kattan a gép. Ott állsz, de már mész a nagy generációval, tudod, azt is szeretted. Aztán jönnek a sztorik, az emlékek, elmosódnak a ma kontúrjai, múlik, alkonyodik. De hát végül is azt akartad nézni nem?”
Később Cserhalmival is találkoztam. Pár nappal azután, hogy ezt írtam:
„Talán tizenkét éves se voltam még. Szentendrén, a Kada-csúcs alatt valahol kimásztam egy löszfal fölé nyúló faágra. Almát ettem, és távcsővel néztem lent a Dunát. Akkor még nem volt beépítve a hegy. Szamárral járt fel a hegyre a „szamaras-asszony”, a nevét senki sem tudta, csak a kordéja nyikorgását ismertük, a vízmű szivattyúi mellett kanyarodott el az út a tanyája felé. A kanyar eltűnt, az út is, be van kerítve a kis völgybe vezető földterület, a völgy is, talán már a tanya sem áll. A „szakadék” az úttól pár száz méterre állt, alatta, mellette erdő. Bevallom, akkor még nem láttam élő szarvast. Amikor nyolc méterrel alattam feltűnt a bozótban, egyszerűen üvölteni kezdtem. Kapkodva másztam vissza az ágon a löszfal széle felé. Kicsit sem nyugtatott meg, hogy a szarvas hátra hőkölt, megfordult és vágtatni kezdett a faágak között az ellenkező irányba. Meg voltam győződve, hogy tud egy rövidebb utat a tetőre, és pillanatokon belül nekem esik. Kiabálva rohantam végig a kanyargós ösvényen a makadám útig, és azon is trappolva iszkoltam hazafelé. Franc se tudja. Ma sem szégyellem, hogy megilletődtem, megijedtem tőle a terepen, ami végül is az övé. Az ember meg szokjon hozzá, vagy köszönje meg, hogy néha nagyvaddal találkozik. Ma láttam Dést. A postánál állt a zebra előtt, a Margit utca sarkán. A zöld jelzés után lassan elballagott a szerpentin fái felé. Már nem kiabáltam. Csak néztem. Nem sokkal később a Grinzingi borozó teraszán ültem, és épp e vadlesről meséltem, amikor a Veres Pálné utca sarkán feltűnt Cserhalmi György. (Általa nem ismert közös történetünk ott kezdődött, amikor a Komédium színházban keresztapám, aki a Cserhalmi főszereplésével játszott előadást rendezte, Tyutyu mellé ültetett. Kicsit később megjelent Balkay is, és akkor már mozdulni se mertem. Aztán Párizsban láttam, a Café Voltaire-ben, egy hátsó asztalnál ült, olvasott valamit, és felszabadultan röhögött. Arra gondoltam, megszólítom, aztán inamba szállt. Pár éve a Nagymező utcában bóklásztunk országos hírű színész-énekes barátommal, amikor a Piaf oldalán láttuk vonulni az Andrássy felé. Bazdmeg, annyira odamennék, hogy megszorítsam a kezét, mondta barátom, akit a legnagyobb színházak színlapjai mindig az első sorban írnak, de nem merek. Nos, így nem találkoztam soha Cserhalmival.) Ahogy taxiba szállt, és én hátra dőltem, hogy fröccsömre hajolva elmeséljem ezeket a nemtalálkozásokat, Ady háza felől közepes iramban elvonult előttünk Spiró. (A Kamarában, egy Shakespeare fordításának bemutatóján nem találkoztam vele. Nádasdy és Dolmány, egyik főszereplője hosszan nógattak, hogy mutatkozzak be neki, de talán megint a hosszú, szakadék fölé kinyúló ágon ültem, és nem álltam kötélnek.) Kimérten, szép tempóban haladt a házak előtt, mint aki nem is sejti, hogy figyelik. Ilyenek ezek a vadak. Csöndes őszi estéken olvashatók, meghallgathatók, megfigyelhetők. Elvégre övék, s hasonszőrű társaiké a terep, amíg. S amíg el nem kerítik a szamaras asszony útjának és ösvényeinek erdő nőtte vidékeit: ahol.”
A találkozásban is benne volt Steko, s nem utolsósorban Makula Zsóka, a 42 Social Pub tulajdonosa, aki leszervezte, és akinél vagy öt órán keresztül dumáltunk Tyutyuval. Félénkségemről csak annyit mondott, máskor ne fogjam vissza magam. Mondom, a kocsma: barátság.
Elindulva a Fő utcán, a Budai Vigadóval szemben, a templom árnyékában áll a Boratórium, a Mátra borozó. Megesküszöm, hogy a legjobb sült kolbászt itt ettem életemben. Budakalászi, ropogós, paprikás. Az utcai rész hagyományos, könyöklős, alig pár asztallal, a belső rész nyers fa padokkal, asztalokkal működik. Egyszer kilestem itt egy randevúzó, középkorú párt. Óvatosak voltak, finomak és tartózkodóak, s ez ódivatú miliőben egészen úgy festettek, mintha a berendezéssel együtt egészen a hetvenes évek óta várnák az első éjszakát. A főnök úrral, ki fémkeretes, leginkább sebészek vagy decens mérnökök orrára elképzelhető vékony szemüveget hord, mértékletesen kopaszodik, és igen jó kedélyűen meríti meg az ón mércét az alumínium fedős tartályban, néha órákig beszélgettünk holmi vendéglőkről, fogásokról, szalonnákról, rántásokról és panírokról, és egyszer szóba került egy híres budakalászi borozó, vendéglő is, a Schieszl, ahol magam is gyakran megfordultam, és evvel kapcsolatban a Főnök úr fontosnak tartotta kiemelni, hogy jó kacsát csak ott lehet fogyasztani, persze, tette hozzá szemüvegét orráról lejjebb tolva, előtte egy héttel telefonálni kell, hogy a madár friss, s minden előkészület a legnagyobb rendben legyen. Valamikor meg reggel érkeztem, nem volt tervbe véve, csak jó Szindbád társaságunkkal, Zsolttal, Balázzsal és az azóta közülünk eltávozott hatalmas szívű teológussal, a jó Xeravits (Tárkony) Gézával hajnali Rudas látogatáson vettünk részt, s a fürdőzés után sült oldalast ettünk a közeli hentesnél, majd pálinkát ittunk a parkban, s mivel ezen reggelek azon reggelek egyike volt, melyek az éjszaka maradéktalan legyőzésének ünnepei, nem akartam abbahagyni az ivást. Messziről láttam, hogy a fémredőny félig fel van húzva. Behajoltam, és kértem egy bort. Fél óra múlva, ahogy borokról beszélgettünk így reggel hét és nyolc között, óvatos kopogás hallatszott a redőny felől. A Főnök úr felhúzta a vasat, s egy rá megjelenésben igen hasonlító úriember alakja tűnt fel a napsütésben. Enyhén ritkuló hajú, vékony, fémkeretes szemüveget hordó férfi volt. Bepattant, kért egy deci rosét, kihajtotta, fizetett, és már ott sem volt. Na, a Főorvos úrnak is elindult a nap, mondta, és visszahúzta a redőnyt.
Egyetlen, minden másban különböző, de vegyes társasága, s jó hangulata miatt hasonló, klasszik kocsmába jártam még rendszeresen, a Dohány utca sarkán lévő Akácfa borozóba. Zsebesek, egyetemisták, kurvák és stricik is látogatták, akár egy jobb Marseille-i ivót. Egyszer híre jött, hogy a rendőrök razziát tartanak. A főnök nagyon halkan csak annyit suttogott a beszélgetéstől, a biliárdgolyóktól hangos teremben, hogy osonjatok. Mit mondjak, megfogyatkozott a társaság. Ott gyakran maradtunk reggelig. Az egyik ilyen alkalommal Dolmány barátommal ücsörögtünk a bejárati ajtó mellett, bámultuk az üres utcát, s talán a Ráday Mihály által megmentett Hungária fürdőről, a közeli kávéházakból hajdan ide járó bohémekről beszélgettünk, amikor a szokatlanul néptelen utcáról behallatszó még távoli, de közeledő nyikorgásra lettünk figyelmesek. Szinte ki se dugtuk az orrunk az ajtón, amikor a sarkon megjelent egy tricikli. A nyeregben egy kopott zakós és keménykalapos férfi ült, oly életuntan nézve maga elé, mintha nem is tudná, de nem is érdekelné, hogy merre jár. A járgány maga alaposan meg volt pakolva mindennel, sublód, ruhásszekrény, vagy egy tucat blondel keret, tükrök és kávéházi fogasok zötykölődtek tehetetlenül összezsúfolva ezen az időtaligán. Jobbkéz szabállyal, közlekedési lámpákkal mit sem törődött, keresztüldöcögött a villamos síneken, és eltűnt a volt Híradó mozi és a New York palota között éppolyan gyorsan és titokzatosan, ahogy előkerült. Azelőtt és azóta sem láttam hasonló tüneményt.
Talán egyenesen a múlt időből nyikorgott elő, mint Woody Allen később látott filmjében, az Éjfélkor Párizsban címűben a luxusautó, megállás nélkül haladva két századfordulón, világégéseken és forradalmakon keresztül a Körút után elterülő fenséges és bizonyosságot adó időtlenségbe.
Nem igaz. Jártam más kocsmákba is!
Ha törzsvendég nem is voltam, de a pesti éjszakából hazafelé, s Berda József csellengéseit követve benéztem néha az újpesti Vezérbe. „Ő” is bezárt. Pedig népes és jókedvű társaság mulatott hajnaltájt is a pult előtt. Egyszerű emberek, cigány srácok, „szőre hullató, vidéki rókák”, ahogy miniszterelnökünk mondaná, de jókat beszélgettünk, s bármiről. Kivéve persze a Fradit. (Azzal kapcsolatban pedig de megkérdezném a véleményüket, hogy szerintük miféle stratégiai megállapodás lehet egy fociklub meg a nemzet színháza között.)
A Mátra után, a Fő utca elején ott a Lánchíd Söröző. Valaha egyetlen helyiségből áll, mára csinos és hangulatos bisztróvá tágult az Univerzummal. Falain legendás koncertek, lemezborítók dedikált példányai. A Mini lemezborítóját nemrég ellopta valaki. Helyén most a törzsvendég Török Ádám fotója a falon. A pódiumokon meg a csönd… Somló is bejárt a kis boxokkal, pár asztallal üzemelő helyre, a közelben lakott. Egy este épp ide tartottam, számomra is különös módon a pesti oldal felől közelítettem, mindig a „budai soron” végighaladva szoktam ugyanis menni a Belváros felé. Tamás a túloldalon állt a motorja mellett, és amikor meglátott, integetni és kiabálni kezdett nekem. Helló, olvastalak az ÉS-ben, nagy szöveg! Ő sincs már velünk. Pár hete jártam arra, kiültem a kis padra a söröző elé, néztem a Clark Ádám tér araszoló forgalmát, a Lánchíd belógó sarkát, és megemeltem a söröm. A mellettem ülő holland hölgy nyilván nem értette, miért. Mi lelt? Egy pillanatig furcsán méregetett, aztán legyintett, és folytatta beszélgetését egy holland úrral, talán Hollandiáról, vagy arról, hogy itt néha olyan furcsák az emberek. Pedig Hollandiában talán neki is eszébe jut valaki egy ismerős helyen, egy belgának Belgiumban valaki más, és egyikőjüknek sincs köze egymáshoz, sem hozzám, csak az emlékezéshez, aminek minden távolság, minden különbözőség ellenére mégis valami nagy, közös Óceánnak kell lennie, amiben valamennyiünk minden emléke összefolyik. Máshogy ugyanis egészen egyszerűen semminek, küzdelmeinknek, sétáinknak, vágyainknak, az Egésznek semmi értelme nincs.
P.S.Nem kapcsolódik szorosan az éjszakához, sem a Szigethez, de a romkocsmák és a pesti éjszaka innovációi (akár az ezeket életben tartó vállalkozó szellemű vendéglátósok személyükben is), valamint a szórakozás és ivászat hagyományos keretei közül kitörni vágyó publikum, a „szigetfeelingre” vágyó örökifjak nagyban hozzájárultak a Római-part reneszánszához, a Népszigeti teraszok, tulajdonképpen inkább házibulis kertek létrejöttéhez. A Római klasszik helyei, mint az Evezős, a Csónakház vagy a Bíbic mellett (mely utóbbiban egyik születésnapomat is tartottam, s fogadalmamhoz hívem megmerítkeztem az áprilisi hűvös Dunában) dübörögnek az újak s a még újabbak, a Fellini, a Napbácsi, a Két Rombusz vagy a Kabin, a Wasser és legújabb, a Szitakötő. Megnyugtató, másoknak aggasztó lehet, hogy a szabadság állandó halmazállapot változásokban, de keresi a helyét, utat tör, szivárog, jelen marad.
írásaim
♦ NÉV
irodalom/novella
irodalom/tárca
Csikós Attila: MIT TETTEM A HAZÁÉRT, JULIANNA...?
Csikós Attila: KINEK VAN EGY SZELLEMI HÁBORÚBAN IGAZA?
Csikós Attila: AZT ÍRJA JÁSZBERÉNYI SANYI
irodalom/dosszié
Csikós Attila: PARTYPEST NO.1.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.2.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.3.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.4.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.5.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.6.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.7.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.8.
Csikós Attila: PARTYPEST NO.9,
Csikós Attila: PARTYPEST NO.10.
Csikós Attila: PARTYPEST NO. 10. II.
kultúra/művészet
Csikós Attila: NÉPSZIGET - SZAX OLIVÉR KÉPEIHEZ
irodalom/publicisztika
szerk
Csikós Attila: ALEXANDRIAI KÉRDÉS