Kétezerben az Almássy-ban volt egy fesztivál, Kis utazás címen, Bence Ottó, a Törökfürdő főszerkesztője és Karácsony Ági, az akkori 168 óra rovatvezetője voltak az ötletgazdák és főszervezők, én is benne voltam a csapatban. Tulajdonképpen a Kis utazás című film bemutatója köré, elé szerveződött az esemény, és kiállításokkal, színházzal, vetítéssel, koncertekkel próbálta körbejárni, bemutatni, újraélni, átgondolni fiatalságunk éveit, tárgyait, élményeit és kérdéseit. Volt fotó és plakáttárlat, utóbbi az Artpool, Galántai György munkája nyomán, volt Ági és a fiúk koncert, számtalan kerekasztal beszélgetés, a Bárka Ablak-Zsiráf előadása Simon Balázs rendezésében, Murányi Tündével és Tóth Jocóval, volt Arató diszkó és Kispál, tárgykiállítás Bojár Iván András kurátorkodásával, még Kádár János aranyóráját is megcsodálhatta a publikum, és jöttek az akkori harmincasok, az első rendszerváltáskor felnőtt generáció, de jöttek negyvenesek, ötvenesek, ott volt például Dixi is.

A kétnapos dzsemboriról Jánossy Lajos írt kritikát a Magyar Narancsban, s most elolvasva, sok mindenben igazat kell adnom neki.

„Hogyan lehet egy generációs bulit összehozni úgy, hogy ne legyen semmi szenvelgés, nosztalgia, veterántalálkozó, a tényleges harmincasoknak is mondjon valamit, és a Kispál és a Borz felé törekvő ifjonti siserahadnak is bejárható, izgalmas teret nyisson? Ráadásul magam is rész vettem a gyakorlati foglalkozásban, a fotó- és plakátkiállítás anyagának válogatásában a Szőnyeiéknél. Gazdagnak és kreatívnak látszott a világ, amiben akkor éltünk, pedig valami rémítően nem szabad vette körbe, most meg itt állunk megfürödve, és nem sokra megyünk a szabadsággal. Most derült ki valóságos szegénységünk, gondoltam az Almássy felé lépkedve.”

Barta Balázs az akkori Indexen így írt: „A fesztivál gyakorlatilag azt szeretné megmutatni, hogy fiatalnak lenni minden rendszerben jó, még akkor is, ha ez éppen egybeesik történelmünk egyik dicsfénytelen és matt korszakával. A lényeg: ,,Mi akkor csajoztunk, akkor rúgtunk be először, akkor voltunk fiatalok.” Persze ettől még ,,szar volt a kádári palacsintában”, de úgy tűnik puding volt a tetején.”

Hát ja.

Az Almássy ügyetlenül pompidouskodó épületébe, ami minden próbálkozás ellenére egy átlagos, megyei KISZ Bizottsági székházra hasonlított, magam is jártam annak idején, főleg koncertekre. Magam is annak a harmincas generációnak voltam tagja (harmincegy évemmel éppen hogy), melynek létéről, létének milyenségéről, létezésének jogosultságáról és lehetőségeiről is zajlott vitafórum e két nap alatt, s mely generáció tagjai adták akkor a Magyar Köztársaság (ma Magyarország) kormányát. A mai miniszterelnököt látva és mai szemmel az akkori szinte bájosan retro, ahogy KISZ-es múltja is.

„Hát, nem tudom. – írja Jánossy a meghívott vendégekről – Nekem nem ők voltak a nyolcvanas évek, persze kinek mi, maga tudja. De talán el kellett volna dönteni, hogy Feszty-körképet csinálunk-e, vagy azokról és azokkal beszélünk, akik akkor és azóta is fontosak nekünk. Ha nem megy, legyen teljes csönd szakadt székek, rossz szendvicsek, híg sörök és rosszul világított mignonok fölött.”

Szerettem a Kis utazást. De.

Még szerencse, hogy megemlíti Ficskut, aki épp az Almássy téren lakott, ráadásul pont a Nincs Pardon felett, s akivel akkor, kétezer délutánján összefut, s akivel Unikumozni kezdenek. (Az az igazi éjszaka, ami délután indul, mondjuk az Avarban, és a következő délutánig kitart, s a legszebbek ezek a véletlen találkozások, amik szerethetővé tették a lepusztult Pestet, ezek az elhatározott tervektől eltérítő váratlan programok, melyek hirtelen hosszúra nyúlnak, kocsmáról kocsmára vándorlást jelentenek, magyarázkodó telefonokat, elhalasztott feladatokat, magát a sodródást – amiről Alexa Karcsi is írt az Életünk tavaszi számában: Hajnóczytól Krasznahorkain át Petriig.) Ficskuról meg eszembe jut újra Dixi, kiről Jánossy is bőven ír, aki Bereményi Vadnai Bébi című regényének kulcsfigurája, s akit pár évvel korábban épp a Ficsku Pali felolvasása alatt küldtek ki a teremből egy, a Süss fel napban, Peerrel, Téreyvel közösen tartott, De Coll Ági által szervezett irodalmi esten. Csak messziről csodáltam mindig. Rettegtem elrontani a napom egy konkrét párbeszéddel. De tény, hogy van az a generáció, amelyiknek nem jelentett utólagos szemantikai problémát a múlttal való szembesülés mikéntje, lévén életében naponta szembesült, különösebb elhatározott narratíva nélkül, csak úgy, rutinból, ahogy naponta fogat is mosott. (Nem a miénk volt az.) Nekem nem is retro darabokként tűntek fel ezek az emberek. Dzsudi sem, a másik mágus, akivel a Szigeten ismerkedtem meg, amikor Gassal dobolni kezdtek a Színházi Sátor oldalában hajnal fél kettő felé. (Amidőn volt vala.) Bereményi sem. Sokan nem. Szabadságra találtam bennük. Azt kell mondjam, harmincévesen épp a magam generációját – tisztelet a kivételnek – láttam megrekedve, tanácstalanul igazodni próbálva valamihez, melynek előzményeit koránál fogva nem ismeri, következményeire pedig semmi hatása nincs.

Pedig mi mindent akartunk. S micsoda helyeink voltak.

Az FMK, melynek utolsó éveit láttam, a Banán, ahol ugyan csak párszor jártam, de az egyik legfrissebb szellemiségű klub volt, amit ismertem, a Tilos, aminek első évei az utolsó évei is voltak egyben, később a Libella, a Turcsányi Sándor által találóan természetfilmnek nevezett, egyik forgatókönyvírójaként Hazai Attila által jegyzett Rám csaj még nem volt ilyen hatással-ban egyedüliként megörökített Hold, az ebbe a sorba talán nem illő, de a popkultúra szempontjából kihagyhatatlan Pecsa (nekem különösen fontos helyszín, koncertélményeim, kamaszkori szerelmeken túl itt volt az első Souvenir-Díj átadónk, Bertalan Ágnes, Söptei Andrea, Koronczi Endre és Szabics Ágnes voltak a díjazottak, és bizonyos értelemben zenetörténeti pillanat történt, amikor egy színpadon, talán együtt lépett fel Lajkó Félix és Somló Tomi…), és jött a Megáll az idő könyöklős kocsmai romantikájából kitörni vágyó, frissülő tudatú generációnak kedvező Rigoletto, a Rockokó, a TotalCar, kicsit korábban a Gülü vezette Jazz Café…

Ez ma mind: RETRO. Sokunkkal együtt.

Mennyi helyünk volt, és nem volt helyünk. Azok, akik akkor kezdtek el szellemi műhelyeket szervezni, lapot indítani, színházat „csinálni” ma nem kapnak segítséget, támogatást, pályázaton se nyernek. A helyünk ma? Lapszél, kispad, bizonyítási vágy. Törzshelyeink bezártak. Az a generáció, az az akkori harmincas kettészakadt. Az egyik fele mai ötvenesként birtokolja a hazát, a másik továbbra is igazodik vagy kivonul. Persze, magunk is tehetünk róla. Túl sok volt a jóból. Túl sok félék lettünk a rendszerváltás után. Kétezerben jön ki a Kispál és a Borz Velőrózsák albuma, a Dalban mondom el Zámbó Jimmytől, és a Rosszfiúk című filmzene album Ganxstától. A Nem hall, nem lát, nem beszél ugyan nem a magyar hip-hop legcizelláltabb munkája, de már a címében, refrénjében megfogalmazza mindazt, amit a toplistákra törő politikai szcéna frontemberei ígérni tudnak.

Így fogunk élni.

És ezen a szintén kétezerben megjelenő, érzelmesen lüktető, parádés hangszerelésű godspellbe fonodó soul nóta, Whitney Houston My Love is Your Love című dalának az ezredforduló minden aggodalmát hordozó, érzékeny, mégis megnyugtató dallamvilágú, megváltó imába illő, jóslatszerű mondatai sem tudnak majd változtatni.

Mi tényleg így élünk azóta is. Csak egy kis utazás… Ahogy a Nincs Pardon kapusa, Frenky mondta egyszer, aki nem tud ellazulni, az megfeszülni se tud.