Fotó: Csikós Attila

Azt most átugranám, egyrészt mert nem vagyok szakértője a kérdésnek, másrészt mert a mondanivalóm szempontjából érdektelen, hogy miként jutott el a „mindig elnyomott” és kirabolt kis „nemzet”, Oroszország egy másik, független, a nemzetközi jog által garantált szuverenitással rendelkező ország, Ukrajna megtámadásáig. Igazából két eltöprengésre okot adó kérdés adódik, beszélgetéseim alapján is így találtam. Az egyik, hogy vajon egy békeszerető ember mit kívánhat, miért imádkozhat mostanság őszinte szívvel? Nyilván a háború befejezéséért fohászkodunk mindannyian. (Nyilván nem mindannyian, vannak ilyen és olyan emberek, vannak akiknek a közelmúltunk ideológia nyalánksága maga az élet, és a „háború a politika folytatása más eszközökkel” komszomolista divatmellékleti bonmot maga a politika, azaz szeretnek verekedni, menni és harcolni, háborúzni a háborúért. De nem ők vannak többen. Még.) Sokan vannak, akik azt mondják, az Ukrajnát megtámadó Oroszországnak kell letenni a fegyvert, és kivonulnia legalább a Minszk II. egyezményben elfogadott határokig. Mások úgy vélik, hogy a megtámadott félnek, Ukrajnának kell a háborút befejeznie, lemondva ezzel területei harmadáról, elfeledkezve földig rombolt városairól, megbocsátva a sok tízezer civil áldozat halálát, az ártatlanul és szándékosan, brutálisan lemészárolt nők és gyerekek kivégzését. Magyarként, Trianon után, 56′ után én jó lelkiismerettel ikszelek. Békepártiként, pacifistaként sem tehetek mást. Azért imádkozom, hogy Oroszország térjen észhez. A rossz békék ugyanis csak a háborúk folytatásai egy darabig más eszközökkel. (LOL) A másik érdekes téma, ami e beszélgetésekben mindig felmerül, a kárpátaljai magyarság sorsa, ügye. „Nemzeti aggódásunk”.  (Mint Szapolyaié, teszem hozzá finom írói önkívületben…) Arra ugyan senki nem ad garanciát, hogy egy oroszbarát vagy de facto orosz kormány „alatt” (beszédes határozó) bármiben is javulnának lehetőségeik, gyarapodnának jogaik, ahogy annak sincs magyarázata, hogy a honi külpolitika, legalább a diplomácia gazdag eszköztárát használva, miért nem segíti ügyük, azaz mért nehezíti meg egy magyarnak, hogy magyar legyen, az „anyaországgal” (a szót, és éppen egy erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyar valóságát átérezve arrogánsnak és lenézőnek érzem, bizonyos értelemben kirekesztőnek, de legalábbis udvariatlanul távolságtartónak…) együtt gondolkodva és érezve, de nem mindenféle politikai ügyek céltáblájaként élhesse az életét. Egyszóval, mit várunk, ha minden megnyilatkozásunk pökhendi, gőgös, elutasító, lenéző, arrogáns? Ha a tisztelt jobboldali elvtársak hajlamosak en general beszélni buzikról, cigányokról és hazaárulókról, Brüsszelről, sorosistákról, libernyákokról, legalább azzal tisztában kéne lenniük, hogy van egy szint, mely szint mindenhol ugyanott van, valóban, Brüsszelben, Kijivben, Moszkvában és még Párizsban is, és ezen a „szinten” mi a fasz magyarok vagyunk. Nem értek egyet vele, sőt. Ahogy azzal sem, hogy Zelenszkijt lebohócozzák. Azzal sem értettem egyet, hogy Trumpot is. Pedig. De van az a szint. Ezen a nem túl magas nívón nem tudom, jól képviseli-e a magyar diplomácia a határon túli magyarság ügyét, de a magyarországi megnyilatkozások tekintetében is felháborítónak tartom főiskolák, iskolák bezárását, emlékművek lebontását. Azzal viszont végképp nem értek egyet, hogy az „eladható problémát”, azaz a kárpátaljai magyarság sorsát (hazaszeretettel mélyen átitatott merchandisingként) a tájékozatlan tömegek elfogadására bízzák, és főleg, hogy a két témát, a határon túli magyarok helyzetét és egy igazságtalan, jogtalan háborút egy paradigma alá vonják, és ezekkel együtt érveljenek rövid távú politikai céljaik elérése érdekében.