Három éves voltam, amikor Szombathelyről Budapestre költöztünk. Óbudán lakva nem volt megrázó a változás. A vasi megyeszékhelyen éppolyan visszahúzódó és távolságtartó voltam, amilyen sokáig itt is lehettem, amíg bele nem szabadultam az éjszakába, noha – nemrég írtam valahol, hogy minden embernek megvan a maga „léptéke” – az én világom mindig is kisvárosi maradt. Talán ezért sétálok inkább mindenhova, mint, hogy buszra üljek, ha nem muszáj. S persze nem lehetetlen, hogy az éjszakához sem csak azért vonzódtam mindig is, mert hajnal fél egykor születtem, hanem mert az éjjel lelkünk gyönyörű kisvárosa. Az ember hallja a saját lépteit, milyen különös, írja az Utolsó tangó Párizsban irodalmi forgatókönyvében Bertolucci. Szerettem a kopogós sarkú cipőket. Szerettem az üres utcákat, a lámpák csalóka fényeit. A csendet. Hogy amikor kilépsz egy bárból, magadra maradsz. Az éjszakában az embert névről ismerik. Régen így volt. Az éjszaka falu. Valójában több falu.

Bulinegyedek mindig voltak. Volt Óbuda és volt a „Jöjjön ki Óbudára…” című. Mára bezárt már a Kerék, a régi Sipos nem a Sipos, már az új sem a régi. Ezelőtt tíz évvel egyetlen hely volt nyitva tizenegy után, a Berry Café. A Zöldkapu még üzemel. És kapaszkodnak a party helyek, szombatonként tele tinédzserrel a Kolosy tér. A Kerékben még húzattuk pár éve Alexával és Zalánnal, és még a régi harmonikásra is emlékeztünk mindannyian. Én jártam a Symbolba is, néha, talán mert emlékeztem a tornácos házra, ami a helyén állt valaha, aminek a pincéjébe is lemásztam egy éjjel a bontás után, és mert valóban nagyvilági helynek indult, értékelhető újraépítéssel, nagyvonalú belsőépítészeti megoldásokkal. De valaha volt bulinegyed a mai Műegyetem helyén is, a lágymányosi Kis Konstantinápoly. Egy fajtája volt ennek a műfajnak a Nagymező utca, Oktogon, Opera vidék, az Abbáziával, a Somossy orfeummal, az Arizonával, a Kovátscsal (delejes kocsma, ahonnan Adyt többször és újra kitiltották). De egy bulinegyed sosem mutatja meg egy város éjszakai életét. Egy tehetetlen tömeget ábrázol csak, melyben felszívódnak a titkok, ahelyett, hogy elvarázsolnának. Amikor a romkocsmák divatba jöttek nagyon is erős törekvések voltak arra, hogy a különböző helyek valamiféle személyességet mutassanak fel, a kibelezett lakások, udvarok a kibelezettség más aspektusait tárják elénk (Kibelezettek voltunk, a rendszerváltás utáni első fiatal generáció.) A Sufni például, ami nem tudott akkorát futni valamiért, szinte múzeummá vált, több korszak tárgykultúrája volt megtapasztalható a falain. A Szimpla (az emlékeim szerinti első kertes megmutatkozása után, ami, ha jól emlékszem, a Kazinczy utca elején volt, a Wichmann bejárata előtt, és egyszerűen egy nagy udvar volt, fás, hatalmas kert) indusztriális és popos volt, egy kifordított bérház, nem szégyellte a falon kívül futó kábeleket, sőt, dekorációival fel is erősítette a rom, a romok, „hulladékok” és azok újrahasznosításával megszülető új dimenziót: maga vált installációvá, az elhagyott ház „obzséje” lett. A Mumus más volt. Én a murvával felszórt kertre emlékszem, és valóban kertként emlékszem rá, virágokkal, bokrokkal, de nem tudom, ilyen volt-e, vagy csak Sampi miatt gondolom, a megszépítő idő láttatja így. Emlékszem a tánctérre, és földszinti lakásokban nyitott kiállítóterekre, és hogy az a kert sohasem volt zajos. Lehetett beszélgetni. Nekem az éjszaka főleg ezt jelenti. A beszélgetést. Amire napközben sosincs idő sem mód, azt az ember éjjel kimerítően átbeszélheti. Ez is egy titok, ami a bulinegyedben eltűnni látszik. A másik a hajnal. A kivilágosodó ég, az első villamos, a madarak. Az utolsó ital. A legszebb az éjszakákban a kora reggeli hazaút. A séta. Zsong az ember feje a megismerkedésektől, a hallottaktól, a maga mondataitól, nőktől, barátoktól, italoktól, és ahogy ballag a Körúton hazafelé, és a hídon belenéz a felkelő napba, egyszerre érzi magát végtelenül aprónak és jelentéktelennek, mégis elmondhatatlanul boldog és szabad, mint aki kileste a teremtés titkát, akit az Isten tart a tenyerén, és látja az egészet születéstől újjászületésig. Az éjszakát le kell győzni.

Volt egy másik romkocsma, az Instant. Sokat jártam oda is, de az nekem már ipar volt. Túl „romkocsmás”. Azontúl, hogy az ember sejtette, tudta, hogy az épületet kíméletlenül le fogják bontani, s ebben volt valami pőre cinizmus a város részéről, annyira dizájn volt az egész, mint egy alkoholista Disneyland. Az ember sétált az egybenyitott lakások között a nyikorgó parkettán, elhúzta a függönyt, és kilesett a Nagymező utcára, mintha egy házibuliban lenne, de ez az egész, amit persze máshol is tapasztalni lehetett, ez a hamis otthonérzet, amit a többség frivolnak és különösnek talált, engem inkább elborzasztott. Ezekben a lakásokban emberek éltek. Ezekből a lakásokból embereket hurcoltak el. Ezekben a lakásokban embereknek kéne továbbélnie. Persze, az éjszaka nemcsak szép, kegyetlen is.

Volt az Instanttal szemben egy kis utca és egy hely, a falain filmszínészek portéival, oda is sokat jártam, főleg egyedül. Azt hiszem, ott végeztem a harminc évig tartó nagy kalanddal, a pesti éjszakával is. A régi helyek megszűntek. Az ismert újaknak is túl voltunk a nyitvatartási idején, én meg ott ültem egyedül félrészegen pár ismeretlen kedves fiatalember között, és nem tudtam, hova tovább.

A pesti éjszaka nekem nem egyszerű kaland volt, hanem elhívatás. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a megbízatásom lejárt.