Régen kuplerájba az ember nem a szex miatt ment – vagyis amiatt, de inkább egy olyan „otthont” keresett, melyben semmi nem úgy van, mint, otthon. Az otthon ideális mását. Ahol a sublót mellett félmeztelen lányok nevetgélnek, és nem a távoli családtagok. Ahol könnyűvérű hölgyekkel teli fotelek és kanapék várják az embert. Ahol cigarettázni lehet és inni, és ha nagyon muszáj, ráérős, belenyugvó mozdulattal feltenni a piros dámára a családi birtokot, aztán egy revolverrel szó nélkül véget vetni a tarthatatlan állapotnak, ami a lélek. Ilyen hely technikailag sem jöhetett létre a kilencvenes években, hiszen törvény tiltotta a prostitúció elősegítését, így a lányok jobbára partnerkereső magánzókká váltak, és az egykori, legendás Expressz magazin társkereső rovatában tudatták, hogy hol és hogyan elérhetők. A Blaha Lujza téren éjszaka is működött az újságos, tőle pár méterre álltak a „telefonfülkék”, ajtajuk nem volt, de még működtek az igen leharcolt, szürke-kék telefonkészülékek, amik alatt széttépett telefonkönyvek lógtak láncon, nehogy valaki eltulajdonítsa az értékesnek tartott példányokat. Onnan telefonáltam. Nagy élet volt régen az aluljáróban. Néha virágos is ült a hajnal közepén a metró bejárata előtt. A kagyló büdös volt, harminc év minden idegessége volt belebeszélve és dohányozva, „gizikém, most jöttem a keletiből, anya hogyan van, gizikém, a janikát nem vették fel, hiába volt a liba, apát se hagyják élni, gizikém, én mindjárt ott vagyok nálatok a Haller utcában, csak hívtalak, hogy úton vagyok, kiutalták már a telefont?…” . Az ember volt mobil, nem a készülék.
De volt egy hely a Rózsadombon, ahova mégis mindig a megidézett múltszázad eleji romantikus hangulatban érkeztem, csak pezsgőzni, beszélgetni a rózsaszínűre festett plafon alatt a pirosas félhomályban a vendégre váró lányokkal és az érkezésemre vigyorogva rikoltozni kezdő tulajjal. (Úgynevezett madammal talán egyetlen helyen találkoztam, ha több lány is társult egy lakásban, akkor egyikük afféle intézőként működött.) Mindig az éjszaka végén, néha kora reggel érkeztem, „hazamentem” mielőtt haza. Volt elegáns, halk, okos lány, aki az érettségi után menekült el gazdag, és ahogy mondta, idióta és sznob szüleitől, mert azt akarták, hogy orvos legyen, holott őt a történelem érdekelte volna. Volt egy Linda Evangelistára hasonlító, félelmetesen intelligens és szabad szájú lány, aki az egyik alkalommal megfogta a kezem, elvonszolt a lakás frissen felhúzott, OSB és Xyladecor szagú folyosója felé, aztán megcsókolt, és azt mondta, hogy ha ma is őt választanám, ne tegyem, nem bírná ki többször így. Később sokszor láttam, ahogy kiszáll valahol a kispolszkijából, kiáltottam neki, de csak mosolygott szomorúan, nem válaszolt. Volt aki randevút adott, nem mentem el. Egy másik helyen barátommal reggelig pezsgőztünk az ablak elé tolt barokk asztalnál az utca túloldalán álló rendőrséggel szemben, és nem is foglalkoztunk az üzletmenettel. (Erről a helyről egyszer kikísértek egy fiatal parlamenti képviselőt.) Olyan lánnyal is találkoztam, aki meghívott saját szalonja megnyitójára, olyannal is, aki nem hagyott fizetni, olyannal is, aki tulajdonképpen felkért, hogy futtassam. Volt egy lány, aki nagyapja távollétében az ő lakásában fogadta a klienseit. Amikor kiderült, hogy írok, előszedte az öreg irredenta verseit, és reggelig elemeztük az Első Világháborúról, Trianonról szóló szövegeket, aztán Óbudáról elmentünk a Váci utcai McDonald’s-ba megreggelizni. Régen volt. Veszélyesen éltünk. Egyszer a Calgaryban ültem Vikinél, hajnal két óra volt, Fáy András a zongoránál ült, sosem vette le a kabátját, Viki a töltött káposztát ajánlotta valakinek, egyébként isteni volt, én meg elmentem egy lányhoz.
„Elszívott egy cigit, lehúzta a gint, aztán a tejtől egészen áttetszővé vékonyodott kávét, felállt, a lambériázott pultra dobott egy ötszázast, futva rámosolygott a lányra, és kilépett az árkádok alá. Sietett. Mintha menekült volna. Ahogy menekült a nagyapja, az apja is.
(Hosszú műszak a gyárban, sör a haverokkal fájront után, gyorsan megdumálni, hogy megy a fusi, aztán GMK, utána egy vermuth a Fény presszóban, kocka Ladával haza, otthon híradó, megérkeztek az új Wartburgok az NDK-ból, arra is befizettek, azzal hozzák majd haza a videót Bécsből, hogy felvehessék a Köztársaság kikiáltását, amire a hülye gyerek egy év múlva ráveszi a Terminátort, bassza meg.)
Harminc métert kellett csak gyalogolnia. Benyomta a kaputelefon gombját, aztán bemondta a nevét. A zár felberregett, és belépett a lépcsőházba. Sütemény és cefre szag csapta meg, valamelyik felsőbb emeletről lehallatszott a Malév reklámzene. Lehívta a liftet. Un-Break My Heart, dúdolta a Toni Braxtont, miközben számolta az emeleteket. Hol jobb lakni, gondolkodott, az elsőn, ahová leszáll a cefreszag, lezuhan a szemét és a szar, vagy a tizediken, ahol alig van víznyomás? A negyediken? Kiszállt a nyolcadikon.
Pont úgy nézett ki, mintha Mágenheimékhez menne. Bemegy, kér egy Algopyrint, esetleg megkérdezi, telefonálhatna-e. A lépcsővel szembeni lakásból veszekedés szűrődött ki. Belehallgatott. Még közelebb is lépett, de közben kialudtak a lámpák, és vissza kellett araszolnia a kapcsolóhoz. Nem hallotta, min megy a matek. Hűtők, pártok, televíziók, hitelek? Arra gondolt, hogy nincs szörnyűbb megaláztatás, mint amikor az embert akkor hallgatják ki, amikor a legnagyobb biztonságban érzi magát. Amikor azt hiszi, otthon bármit megtehet. Faszt. Egyébként akkoriban be nem állt a szája senkinek. Sehol. Meg se lepődött ezen az üvöltözős vitán. Mindig mindenki, mindenről vitatkozott, érvelt, beszélt. Egyedül Balkayt látta hallgatni az Utca legjobb kocsmájában egy vodka előtt.
Aztán kiköpte a rágót, és megállt a 6-os ajtó előtt. Kicsit be volt már rúgva. Először arra gondolt, kopogni fog, az mégis meghittebb, aztán meggondolta magát, és rátenyerelt a csengőre. Egy csinos, szőke, kék szemű lány fogadta, aki egészen finoman csücsörített egy kicsit. A lány éneklős hangon rákérdezett a nevére, majd betessékelte a szűk előszobába. A falon rücskös, barna tapéta, a tapétán esztergált fogas, a fogason egy műszőrme női kabát, egy férfi ballon, és egy melóskabát. Velük szemben műanyag keretben Velence látképe és egy kacsát ábrázoló fali kerámia.
Gyere, mondta a lány, és elindult a nappali felé.
Csilla, jól emlékszem, Csilla vagy, szívem, kérdezte megkapaszkodva a melóskabátban. Csilla, igen, csak gyere utánam, felelte a lány, majd megtorpant az előszobából nyíló egyik ajtó előtt. Az apám, mondta szenvtelenül, és ment is tovább.
A konyhában egy idősebb férfi ült a kockás viaszkos vászonnal borított asztalnál. Egykedvűen bámult maga elé, és egy szál cigarettát sodorgatott az ujjai között. A kávéját várta. Nézte a gázrózsa lángját, és közben alig észrevehetően jártak az ajkai. Fehér ing és nyakkendő volta rajta, a zakóját a széke háttámlájára dobta.
Jó napot, kiabált be a mosatlan edények szagától még kisebbnek tetsző lukba.
Az ember nem válaszolt. A fejét se mozdította meg. A szájába tolta a cigit, aztán hátranyúlt a zakója zsebébe, és elővett egy doboz gyufát. Bámulatos és félelmetes volt az egykedvűsége, amivel elpattintotta a foszfort, és az arcához tartotta a lángot.”
Amikor visszaértem, a whisky még mindig ott volt az asztalomon, és még András is játszott, valami megindítót és magányosat.
Utólag szégyellhetném magam a történtekért, törölhetném emlékeimet, megbánást tanúsíthatnék, igaz. Egyszerűen azért, mert a világban ezek a történetek nem ilyen csinosak. Nem az irodalmi nosztalgiát mesélik tovább, hanem a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot és az ember által ember ellen elkövetett bűnt. Mégis emlékezni akarok rájuk. Bűneimre, vágyaimra, életemre. Vagyok, ami. Voltam. Már megnyílt a Nincs Pardon, pörgött a Képi Blanc, akkoriban nyitott a Fat Mo's, de túl voltam már a Fregatton, a Sotén, az Újváron, a Corvin áruház mögötti, Esti Hírlapos, Népszabis, Magyarországos újságírók által látogatott, egészen sajátos, hírlapírós, vodkás-sörös hangulatú Hullamosón (amit később épp Gülü nyit újra, és működtet egy jó darabig…), a Gongon, ahova játékgépezni jártam be, és ami előtt tragikus félreértésből leszúrták az Ódry Színpad tehetséges és jószívű fővilágosítóját, Ticsát, túl voltam a Vén Diákon, és még mindig nem találtam meg magam, sem azt, hogy hová is tartozom. Minden látványelemmel együtt éppoly elbaszott életű gyerek voltam, mint a lányok, a kurvák, akikről eddig meséltem. Sokukkal többet beszélgettem fontos dolgokról, mint egynémely menő értelmiségi cimborával, miközben olcsó dalok szóltak a Danubiuson.