Fotó: Csikós Attila

A Kálvin téri üvegpalota helyén parkoló volt egy darabig, a telek melletti házban volt egy csajom. Átellenben, szemben szintén parkoló volt valaha, az első tűzfalnál pedig valami teraszos kricsmi állt, ha jól emlékszem, és nemcsak egy archív fotó emlékéről jut eszembe, hogy egyszer apámmal üdítőztünk ott. Szeretem a Kálvin teret, Csáth miatt, meg Krúdy miatt, ezt a kis református templom által dacosan lezárt városias televényt, a sarkon megragadt apró házaival, a Ráday valaha jó hangulatú polgári idilljével, a Pinceszínházzal meg a Paris-Texas kávézóval, a valahai mozival, a közeli Képíró utcával, ahol dédnagyanyám lakott, a Hét Bagoly házzal és a kilencvenes évek végén még dübörgő sztriptízbárral, aminek kirakatában bikinis lányok táncoltak. Összegomolyog és eloszlik ebben a téridőben Krúdy és a rendszerváltás valahány alakja. Az egyik parkoló helyén irodaház, a másikén szálloda.

A szálloda portája mellett nyílik a Magyar utca, abban a Gobbi által létrehozott színészház, valahai kupleráj, én már csak a mai színházi középnemzedék akkori főiskolásaival ittam a falai között. Érdekes, hogy a rendőrséggel szemben megvan a sportbolt, aminek kirakatát a profi, vagy legalábbis rendszeresen és elhivatottan művelt sportért nem igazán rajongó kiskamaszként mindig szájtátva bámultam. Síelni szerettem, ez anyám és apám érdeme, talán inkább rengeteg munkájuk eredménye, teniszezni is, de hat nulláról kis képes voltam szettet veszteni, mert eluntam a céltalan fáradozást. A magyaros konyhájú vendéglő megszűnt, ha jól látom legalábbis, mert miközben keresem, egy régi télre gondolok, amikor Lengyelországban megdicsért a liftes gyerek, hogy piszok jól szlalomozom.

A bár sincs meg, ahol még nyolcvannyolcban koktéloztunk egy lánnyal Szenteste, egészen bódult voltam a gondolattól, hogy a család békéjéből elkalandozom fantáziám akkor még újszerűnek tűnő, színes és romlott dimenziói felé. A Szerb utca, az Egyetemi. Az elte.hu oldal még mint friss hírt adja, hogy itt, új helyén ismét megnyílik a legendás játszóhely. Az egyetem. Csúfos bukásom, kudarcom színhelye. Valahányszor elmegyek előtte, a hideg kiráz, és hálát adok a Jóistennek, hogy nem értem el a ponthatárt. Lehetnék már államtitkár is. És dönthetnék úgy, hogy nem emlékezem saját ifjúságomra sem. Gondolhatnám úgy, hogy mindjárt negyvenévesen startoltam az életben, négy káeftével és egy A osztályú golyóálló mercivel. A Vén diák. Ma már ez is úgy néz ki, mintha nem is ezerkilencszázharmincnyolcban nyílt volna meg. Pedig nyolcvanas évek beli fel-felbukkanásaim még észlelhetetlen kvantumjelenségnek sem nevezhetők létidejében.

Sodródom a rikácsoló külföldiek között, többük megáll az ázsiai étterem bejárata előtt, és a telefonjaikon nézik, hogy hány csillagot, milyen minősítést kapott. Szemben a PIM. Dr. PIM sokak szerint valóban jót akar, ha szerintem nem is fog megjavulni, mint Dr. Pym, a Marvell univerzum tudósa, mert hobbiból nem lehet jobbá lenni, ahogy passzióból zenélni sem, elütni a ráérős időt az ütés-tépés technikával a basszeron, az azért nem Marcus Milleri prod. (Prod: a szavak is változnak, meg a zenekarok is.) Harminc éve volt talán, hogy húsz percig álltam Haynau egykori irodája előtt. Egészen pontosan emlékszem, ahogy végigfutott a hátamon a hideg, és nem bírtam tovább menni, valami gyűjteményes kiállítást néztünk, a termek felé, mert meg akartam érteni, el akartam képzelni, ahogy ez a táborszernagy reggeli kávéjával a kezében bevonul abba a szobába, pont abba, ami előtt állok, és miközben könnyítve magán és szerelvényein megereszti kardszíját a derekán, en passant aláír pár halálos ítéletet. Én a „negyvennyolcat” itt ünnepelném. A zsarnokság küszöbe előtt. Itt ünnepelném, elborzadva minden irodától, ahol mirólunk (magyarról, emberről, létezőről vagy megszülethetőről, ideáról vagy hús-vér valóról) döntenek.

Felnézek, sötét ablakok, mint minden kánonteremtő ház falán. (Egyik balgább, mint a másik.)  Az önkiszolgáló zárva, a Mészár Steakben pár vendég, félhomály, a Centrálban fényár. Utóbbi nekem valódi múzeum, nemcsak a régiek miatt, nemcsak Szálinger verse, vagy Térey idevonatkozó írásai okán, nemcsak Bojár Iván András az újranyitásról szóló remekül megírt történelmi arcképcsarnoka okán, még csak nem is azért, mert emlékszem a Hordóra, az akkori koncertekre, a nyolcvanas évekre vidéki művházzá koszlott belső térre, a valamikori kávéházi miliőből egyedül meghagyott karzat alatti pultban kimért vébékára, vagy a Hordó helyén működő amerikai játékteremre, hanem azért, mert mindig azt juttatja eszembe, hogy képtelenek vagyunk belakni a múltunk, élni, ami volt, élni, ahogy éltek, élni tovább. Nekünk minden „volt” múzeum. Büszke és használhatatlan ragok és jelek gyűjteménye.

Az Ibolya. Itt is volt egy csajom. Nem itt lakott, csak jártunk ide. A szocreál páráspiros műbőrjei. Bereményi Vadnai Bébije jut eszembe, bár ő ezt a helyet nem említi, csak szűk környezetét, de a műköves, lámpaernyős, vaslábú székekkel körberakott fiatalos zsibongás mindig őt juttatja eszembe. Katona Kamra, Dolmány barátom itt vette át a Kritikusok-díját, számtalan előadás között itt láttam Koltai Robi csodálatos beugrását A mi osztályunk előadásba. Menjünk tovább a folyó felé. Grinzingi. Örök megálló, törzshely? Tényleg. Több, mint harminc éve járok ide. Ha Párizsba akarok menni, ide jövök. És az se zavar, hogy egyedül kell innom, mert nem értek ide, akikkel örömmel koccintanék.  Az se zavar, és ne haragudjatok meg, hogy országszerte itt a legrosszabb a bor, mert, ahogy egy barátom mondta még a kilencvenes években a Nincs Pardon nevű műintézményben, „jó a pult!”, és talán minden sétáknak itt kéne véget érni, mert itt ér össze, vagy itt összeér minden, amiről eddig írtam. A lebírhatatlan múlt és a kibírhatatlan jelen itt keres feloldozást. Ha bejövök a mai napig Dukay Nagy Ádámot látom a pult hasadékéban, előtte a friss lapok, vodkák és sörök, benne meg az a szinte kibírhatatlan szelídség, humor és búcsú. Gyukiccsal dumáltak sokat az ajtó melletti asztalnál, én meg köszönni is csak félve.

Grendel Lajost is itt ismertem meg. Zalánnal, Alexával, Száraz Gyurival ültünk, és szokás szerint vitáztunk valamin. Menni akart, maradt. Nyáron a terasz első asztalánál egy idős, napszemüveges, elegáns nő szokott borozni. Hosszú cigarettát szív, arany öngyújtóval gyújt rá, decinként kéri a bort. Stewardess volt, azt mesélik. Ha ránézek a Saint-Germain-des-Présben érzem magam. Az elmúlhatatlan élet nem marasztalható maradékában. Most egy hatvanas baráti társaság gulyásozik a sarokban. Egy ősz, copfos férfi farmerban és csíkos, elegáns zakóban, egy kockás inges, jól fésült fazon, és egy külsőre Lacát idéző hosszú, fekete szövetkabátos, cipzáras pulcsis öreg, akinek fogatlan szája az orráig gyűrődik, miközben a marhát darálja. „Tök nem összeillenek”, mondhatná a csinos húszéves szöszi a szomszédos asztalnál, miközben piros körmeivel a tépett farmerú srác markába túr. Aztán jön egy mentős, vagy valamilyen szakszolgálatos mellényt viselő férfi, bezuhan két alkesz, és három „jócsaj”.

Ha Ady élne. Gondolom. A pultos srác karján „sztyui” tetkó. Lefotózom, elküldöm Dolmánynak, ő a magyar hangja. Kérnem sem kell, kapom a viskit, a sört, kis brigádunkat amúgy is úgy ismerik, hogy a „viszkisek”, jelentsem ez bármit is, jó itt. Itt. Az egészben. Ebben a mérhetetlen, a kvantuműrhöz hasonlítható fájdalmas civilizációs maradékban, melynek gyönge oldatát mérhetővé szeretné tenni Csák János, pörge bajszú miniszter úr. Én nem akarnám mondani, hogy először az ő munkáját kéne mérhetővé tenni, de mondom, ahogy azt is, hogy aki lelki jelenségek, amint kvantumfizikai események és összefüggések rendszerébe túrja az orrát, rá fog jönni, hogy tévedett. A szubatomi valóságról sem tudunk semmit, meg a művészetről sem. Isten sem bizonyítható, jelen van mégis valahogy. A helyek bezárnak, az utcák képe átalakul, akik erre meg arra jártak nem járnak már sehol. Az emberből csak a koponya marad, Yorrick, bajusszal, legalábbis, ha mérhetően teljesít mint halott, és talán lesz egy uralkodó, aki kezébe veszi, dörmög róla valami megmérhetőt, vagy legalább ellopják, mint Kádár Jánosét, arra már nem kell állami pénz, írnak, olvasnak róla a parasztok maguktól is, és mérhető, hogy hányan szopják be a központi dumát.

Post Scriptum

Tisztelt miniszter úr, én nagy séróbáró vagyok, tudom, a jó szőrzet alap. És nem is kis idő. Tekerni, csűrni, trimmelni, nekem a zselé, a copf, neked a pödrés, baszki, egy lovon ülünk. Szerintem foglalkozz te csak ezzel, miniszter úr. Az is a kultúra része, noha igazán ez sem mérhető, hiába van VB a bajuszra meg a szakállra is. Hogy most akkor mennyire ívelten söndörödik, meg nem e hajlik le a csúcsa, vakszolva van-é vagy bezsírozva? Éjjel kötőben pihent-e vagy baszódott szét a párnán? Édesem, ha meg nem sértelek (pontozz le mélyen a kis művészetmegítélő abakuszoddal), bár nyilván vannak minden műfajnak, műnemnek, hovatovább minden alkotásnak bizonyos szakmai kritériumai, megítélhetőek látszólag objektíven, de épp azért, mert a művészeti alkotások jó esetben a még nem létezővel foglalkoznak, s nem azzal, ami már elfogadott, olyan idegen és nehezen megismerhető tájakon kalandoznak, mint te, miniszter úr, bajusz nélkül egy kokilla mellett. Nem tudom, ki tudsz-e hozni egy számot abból amit én most itt leírtam, és hogy az a szám mit jelent, mihez kapcsolódik, és hogy akkor ezek szerint én megfelelek-e egy pályázat esetén, de abban biztos vagyok, hogy még azt is jobban írnám meg, amit erről a faszságról szíveskedtél mondani. Mérhetően jobban.