Így kéne. Nem tudom, lehet-e eléggé örülni annak, hogy vagyunk. (Kösz a leckét, Tamás!)

Mindezt már a Badacsony mellett írom, tördemici „állampolgárként”, tehát az emlékezés, már nem pusztán emlékezés, hanem nosztalgia. Elég egy apróság és az ember máris elérzékenyül, körülményesen és érzelemgazdagon fejezi ki magát, mindazzal kapcsolatban, ami volt. Ezt a néha modoros, maníros és kellemkedő, mély levegővel gyakorolt történelemszemléletet nevezzük nosztalgiának. Ebben a felfogásban nincs is múlt idő. Egyértelmű, folytonos, és elviselhetetlenül hosszú a jelen. A nosztalgia valójában eme ráismerés kölnije.

Vágjunk át a hídon Pest felé, a hídon, amin átballagtam az EU-ba való felvételünkkor is, s ami után indulhatunk tovább a Deák tér felé, de ha kis kitérőt teszünk balra, az egykori Magyar Televízió székháza felé, ahol a Szomszédok asszisztenseként igen sok időt töltöttem egykor, máris négy legendás helyet említhetünk. Az első a Komédium Színház, aminek büféjében igen sok időt töltöttem remek színészek társaságában, keresztapám Radó Gyula itt ültetett oda az általa rendezett Van Gogh előadás után Cserhalmi György mellé, s ahol akkori kamasz énem megszólalni sem mert, később, amikor találkoztunk, s pár órát dumáltunk együtt már megmosolyogtam akkori félénkségemet. Ez a klub a kilencvenes évek égén már az esti, italozós utak egyik fő állomása volt, mint afféle művészkávéház, pompás beszélgetések helyszíne. Pár lépésre pedig ott a Terv, egy valahai presszó, tévés időm búfelejtője, a Nemzeti Bank felé kilépve volt a ma már nem működő Parabola presszó, ide egy UP koncert után jöttünk át a csodás vagy inkább varázslatos splen-nű és eleganciájú Gallusz Nikivel, s egy lánnyal, akivel akkoriban kokettáltam. Romantikus éjszaki lokál volt, színes neonnal a bejárat felett, s talán Árkus József hajdani műsora volt a névadó. Még fekete fehérben néztük, s alig vártuk Hofi után a szilveszteri különkiadást a meztelen nőkkel. Te jó ég, mi minden fér bele fél évszázadba! S ha már itt, a Szabadság téren vagyunk, muszáj megemlíteni a híres Nimródot is, ahova a Kortárs és az ÉS szerkesztőségéből jártak át kvaterkázni az író urak, Zalán, Páskándi és a többiek. Ma egy bezárt kínai étterem van a helyén. A tér másik oldalán az örökmécsesnél volt a Spartacus söröző és pizzéria, melynek falai mögött fellelték a híres Szabadság kávéházat, Ady egyik törzshelyét, ahol állítólag a Harc a Nagyúrral című versét is írta. Azóta a Szabadság is bezárt. Állítólag nem volt rá igény. De micsoda vonulásaink voltak régen! Az éjszaka közepén általában záráskor érkeztem meg a Castro elé. Sokszor utálhattak is emiatt. Ám talán a zárás is más volt régen. Lassú, boldog, fáradt, elégedett. Meg merném kockáztatni, a szeretők kielégült ellágyulásával nyújtózott még egyet a vendég meg a hely. Még egy cigi, még egy pia. Hova is rohanjunk, amikor itt a legjobb nekünk. Már javában standoltak is olyankor, de Lukovich András a hely akkori placcmestere és a Gyík zenekar gitárosa, énekese mindig megszánt egy utolsó itallal, most a közeli és az egyik legjobb pesti művészbárban a Hivatalban dolgozik Borsándi Boci Balázs, egy egészen kiváló festő társaságában, aki az író számára oly kedvesen csengő nevű Kiadóból igazolt át ide. Vonulunk, vándorlunk, néha a pult után megy a vendég, ahogy én is átszoktam a Kiadóból a Hivatalba, noha a Kiadó is remek, édes Pestünk sajátos hangulatú találkahelye Arany János szobra mögött, majdnem szembe Adyval. Vele szemközt a Cactus Juice, ahova gyakran jártak az SzFE akkori diákjai, Lengyel Tomi, Dolmány és Hujber Feri is, egyszer valami lovagias félreértés kapcsán itt törték el Dolmány barátom bordáját a bejáratban. Daliás idők voltak gyermekkorunk évei. S ha már felmerült az UP zenekar neve, az alapító Újvári Petivel a Fészekben találkoztam legközelebb, valamikor a kétezer tízes évek derekán, a Fészeknek ugyanis volt egy nem kevésbé legendás, második nagy korszaka, amikor afféle színházi büféből zenészklubbá „alakult” Ide járt a Madách színésze, Maros Áki, hogy jófajta jemmelésekben doboljon, ide járt Idrányi Barnus a Takáts Tamás Dirty Blues Band akkori dobosa a koncertek után, itt gyakorolt a szívjóságáról híres Emilio, zúzta a rockot Mester Tomi, és Isten nyugosztalja, itt dobálta a pókergépbe a fémszázasokat a „csőzisztikus fejezet”, a kivételes nyelvet teremtő Orbán Józsi, miközben a pultban Pálinkás Alexa, a „magas lány”, Király Tamás egykori modellje mixelte a fröccsöt a bárszéken utánozhatatlan eleganciával nézelődő Benedek Micunak, vagy a pultra könyöklő „Kistuci”, Dózsa Zolinak. Ekkor már a ruhatár volt a party főhelyszíne, Miluval, Miller Zolival legalábbis itt támasztottuk a falat, s egyszer, ha emlékeim nem csalnak, de Kuli, Kulcsár Attila, korunk legkevésbé ismert „ismertzenésze” megerősített benne, hogy egyszer Zámbó Jimmy is meglátogatta a műintézményt, én csak a bevonulásra emlékszem, és arra az ünnepélyes titokzatosságra, ami jelenlétét övezte, noha, mint írtam, Roytól kezdve Tóth Verán át a Hooligans-ig itt bulizott a magyar zenei élet krémje, és tejfölös uborkahabja, az egyik legjobb magyar blues gitáros, Fekete Jenő vagy Balázs Józsi és Balázs Elemér, a két egészen kiváló jazzista, persze az is igaz, hogy nem keveset időzött itt Jimmy billentyűse és hangszerelője, az utánozhatatlanul lezser remek zongorista, ma a Triász oszlopos tagja, Jankai Béla is. Édes jó Istenem!

Hányszor jöttem ki innen már reggel nyolc óra után egy ad hoc koncert után, nincs az a nagyszínpad, fény és hangtechnika, ami pótolni tudná, azt a hangulatot. Ha emlékeznék rá, biztos megírnám. Mondhatnám, „ilyenek voltunk, vadak és jók”, de nem, Ákos nem járt ebbe a buliba, nem ebbe járt, s ma már nem is annyira vad és talán nem is olyan jó…

Most olvasom, Melis Andris, a Pesti Est egyik alapítója, kommentelte az előző fejezetet, s az Utca legjobb kocsmáját említi az Alagút utcában, igaz, ahol Balkay ült szinte minden éjszaka, köszönöm, kár lett volna kifelejteni, remek kocsma volt, s fontos bevallani, hogy mi Gézához sosem mertünk odamenni, noha olyan is volt köztünk, aki egy színpadon játszott vele. A kocsma helyén ma bistro étterem, az Alagút utca sarkán, pedig borbár, az egyik jó hely Pesten, ahol badacsonyi bor kapható, valamint egy hajnalban itt találkoztunk a hazájában körözött diktátorral, Nikola Gruevskivel. Kedvesen elbeszélgettünk páran, kedves volt, ahhoz képest, hogy a hazájában igen sokan nem szeretik… A Fészek mellett Miluval „kisajátított” éjszakai bárunk volt a Menza, tulajdonképpen az egyetlen pesti étterem, mely nem vesztett nívójából semmit az évek alatt, s amelynek vezetősége beleértve a később a Kadarka borbárt alapító Laurenczy Árpit, elfogadta elsősorban Milu elbűvölő és lehengerlő személyisége és ismertsége miatt, hogy délelőttől hajnalig, záróra utánig részegeskedve tulajdonképpen „elkocsmásítsuk” gondosan felépített retro-hangulatú az olasz hatvanas évek könnyű eleganciáját mutató bistro-imidzsüket. Hatvan fütyülőst is megittunk egy nap, borokról, sörökről nem beszélve, s indultunk tovább a Vianba, a Fészekbe, bele a reggelekbe. Ferencz Bálinttal úgy érkeztünk meg a Vianba, szintén zárás körül, hogy a nagy nehezen kialkudott három búcsúpálinka mellé kísérőt is kérhettünk, három, viskit, hamár! Konstenszky Nagy Lajos operatőr barátunkkal a Night and Day-ben ittunk reggelig, s aztán kiültünk a Liszt Ferenc tér fái alá, ültünk, mint Pierre és a két fiatal a Megáll az idő záró nagyjelenetében, és konkrétan bőgtünk, hogy milyen szép ez a tavaszi hajnalhasadás így, férfias magányosan. A magyar pimodán, kérem. Egy hétig bírtuk kizárólag tömény alkoholon, aztán vége. Nincs is szebb emlékem a pesti éjszakáról, mint ez a kitartó, határaimat feszegető művészi vágta, mely nagy röhögésekkel, magunkba roskadásokkal, de elsősorban az egymás iránti szolidaritás soha meg nem hálálható perceivel volt tele, s mely futam végén egészen konkrétan azt éreztem, még egy korty és meghalok. Élünk, hordozzuk az éveket. A magunkét, másokéit, tovább. Visszük a néhai Katapult hangulatait, az RS9, kis csodaszínház előadás és büfé emlékeit, a Szimplát, a Szódát, a Rácskert zaját, az Ellátót, és benne az örök buli-kapitányt Judy Gyüre Juditot, Pipót, és Kuncit, aki príma szakács, később séf lett, visszük a Dzzs bárt, aminek a neve szent meggyőződésem szerint azért lett éppen dzzs, mert csatak részegen ez még épp kimondható, visszük a Sixtuszit, ha van, aki még emlékezik erre a legendás ivóra a Klauzál felé, visszük magunkkal a Ferencjóskát, a pompás éttermet a Nagymezőben, ahol Hujber ugrált kékmajom jelmezben a Valami Amerikában, az Operett kávézót, ahol még Sümeghy, azaz Palócz László fröccsözött annak idején, az is piros műbőrfoteles kereskedelmi egység volt, remek cigánypecsenyével és érthető árakkal az Operett Színház bejárata mellett. Én mindig emlékezni fogok a Nagymező végén üzemelő hangzatos és némileg nagyképű nevű Broadway sörözőre, hozzám hasonló lepukkant alkeszek hajnali gyűjtőhelyére, a Piafra, az Ős Incognitóra, amit szintén Somló Tomi mutatott meg nekem, s ahol, ha kiömlött a piád, és kértél egy rongyot, hogy feltöröld, a pultos már nyitotta is a kasszát, s eléd dobott egy ezrest, mert mindenki ultralaza volt, vagy a Tháliára, a hasonló nevű színház művészbejárója melletti művészbárra, ahol Buci, Kamarás Iván ücsörgött esténként előadás után, egyszer épp Somló, Charlie-val, intett, üljek már oda, persze, viskivel, de emlékezni fogok a Gdanskra, s príma vodkáira, a régi Siposra, ahol már általános iskolás koromban az ebédpénzemet fektettem Jénaiban sült, zsírtól bugyogó túrós csuszába, vagy a Vidoq velős rántott karajára, emlékezni fogok, ahogy a párizi Café Jaunra, ahol egy amerikai Henry Miller hasonmással beszélgetve néztem végig, ahogy begördül a pesti értelemben is szutyok kocsma elé egy fekete limuzin, kiszáll a néger (!!!!) sofőr, kinyitja a kocsi ajtaját egy nercbundás, fehér botjával az utat kutató Sylvie Vartan hasonmásnak, akit „salut Suzanne!” felkiáltással fogad a kocsma népe, többek közt két Depardieu hasonmás. Ilyen persze csak Párizsban van. Nálunk nincs egyenlőség, még a non konformizmus, is valamiféle konzervatív szeánsz, mint a panyókára vetett zakó: egyszerre állítani és tagadni valamit, a forradalom is bizonyos normák és tiszteletkörök betartásával abszolvált decens ellenkezés, az értelmiségi dekadencia is puszta gőg, a műveltség pedig a tudáshoz való arisztokratikus leereszkedés. Itt punknak lenni is diplomás mulatság, lázadni is minimum három szemeszter után megengedett buli. Számomra döbbenetes, hogy egy kis londoni klub a punkokkal és a konzervatív brit társadalommal vitába szálló Blitz, pár zenész, mint Boy George, a fura fülű David Bowie, kicsit később a társadalmi témákat poposító Wham egész Európát átformáló hatással bírt lenni, nem csak a szórakoztatóipart, de mindennapjainkat, magunkhoz, közösségünkhöz való viszonyainkat is átalakították, miközben a magas tudományok a mai napig lekövetni próbálják csak a változásokat. Kelet -Európa, s itt kis hazánk, ahol a folyó vizet is csak palackozottan, szabad áramlás nélkül tudják elképzelni, s a szabadságot csak cél és tárgytalan óhajtás formájában ismerik, azaz magával az elérzékenyült vággyal és nosztalgiával tudják beazonosítani, mivel termékeny valóságában sosem élték át, valójában mit sem tudnak ezen személyek és helyek világfordító szerepéről, s nem is fognak hinni abban, hogy egy szűk közösség sorsfordító lehet.

A Hely, legyen az a prágai U Fleku, a párizsi Procop vagy a pesti Pilvax mindig többről szól, mint pár korsó sör, és egy kellemesen eltöltött délután, a Hely mindig labor, műhely, vitatér, Agora és szabad párbeszéd, egy jó kocsmában pedig mindig demokrácia van. Egyszer, egy nagy családi veszekedés után betértem a Múzeum cukrászdába, és feldúltan kértem egy fröccsöt. Józsi, minden pincérek gyöngye, a bazedowos szemű kifáradt alkoholista rám nézett és csak annyit mondott, most vodka kell neked. Látom rajtad, kölyök. Mondtam, hogy nincs annyi pénzem, de ő csak legyintett, na pláne, akkor duplát kapsz!

Így voltunk valaha, mi és a Hely. Tenni akartunk valamit, valami kicsit és mégis világrengetőt, vagy éppen valami nagyot szóló, de voltaképpen pimf dolgot, ami csak örömet okoz. Ez érződött a helyeken is. Ha a Lámpásban hallgattunk koncertet, ha a Nappaliba mentünk könyvbemutatóra, ha a Kiadóba ültünk le megbeszélni egy ötletet, ha az Úri Muriba mentünk át az Ódryról, az embernek az volt az érzése, hogy együtt alakul a „kocsmával”, ami körbeveszi. Hogy hatunk egymásra. Amikor a Kertész utcai éttermek, kávézók megszervezték az utcafesztivált a lakók lejöttek a lakásaikból, és ott voltak velünk. Mertünk együtt lenni, és mertünk álmodozni.

Azóta is azt hiszem, hogy ha az ember megkérdezi a Postást, inna-e egy jó feketét, máris kávéház nyílik a kredenc előtt, mert a kocsma, a kávéház, a Hely épp erről szól, egymásról és helyünkről a világban, amiben lelki otthontalanok lennénk nélkülük.

További jó éjszakát!

P.S.: Kérdezték páran, hogy miért csak nőket ábrázoló fotóimat válogattam a szövegek mellé. Elsősorban azért, mert az éjszaka számomra határozottan és mindig nőnemű. Szép, titokzatos, inspiráló és védelmező. Hát ezért. S most, hogy ezt leírom épp Sylvie Vartan Nicolas című dala, jobban mondva Máté Péter elmegyek című slágere szól, mely dal egy generáció érzelmes elvágyódását, becsődölt életének minden szomorú reminiszcenciáját hordozta, s már születése pillanatában nosztalgikus hatással bírt lenni mindenkire, s mely dal ma pont úgy szólal meg, immár a szöveg minden szerelmi kötődésétől függetlenül, mint az eltelt és elbaltázott elmúlt három évtized szomorú himnusza.