Az ismerőseim többségének a Tilos jelentette a belépőt a pesti, éjszakai társasági életbe. Nekem valójában a Fortuna disco meg a Galaxis. A Fortuna majdnem olyan volt, mint egy zártkörű klub, nem annyira extrém, és csak a kiválasztottak számára nyitott, mint a new yorki Studio 54, de alapvetően szelektált közönséggel zajlottak a bulik, és a napközben menzaként üzemelő terem piros bútorai tökéletes kulisszát adtak az éjszakának is. Meg hát a zene. Bakai miatt járt oda mindenki, a Rózsadombról, Újpestről, Kőbányáról. Természetesen bakelitről (ma már azt is tudjuk valójában vinylről) szólt a funky és a soul. Majdnem mindenki mindenkit ismert, és ezt az ismeretséget, sokszor az abból nőtt barátságot közel ötven év után is ápoljuk. Itt találkoztam Gülüvel, Szalmással, Kenguruval. Hazafelé vagy az akkor még nyitva lévő Old Firenze melletti salátabárban vagy a mai Mammut helyén álló hatalmas parkoló hátsó részén álló Tanti pizzériában ettünk valamit. Hogy mit szerettem a diszkókban? Talán sok év könyvmolyságát próbáltam kompenzálni, talán csak szerettem táncolni. A Galaxisban Katona Ákos egyszer átadta a lemezjátszóit Dózsa Tamás barátomnak, én pedig rászabadultam a fénypultra. Ritmusra nyomkodtam a gombokat, minden villogott és csak úgy pörögtek a calypsók a plafonon. A fényekért mindig rajongtam, a városi neonokért, a filmgyári szenesekért, a kis színházi profilgépekért, szerettem a fényt, mint csillogást, és mint a teret, a kontrasztokat, árnyékokat megalkotó legerősebb hatást. Órákig tudtunk táncolni, néha a csajokat is elfelejtettük, akikkel mentünk, akik miatt mentünk, akik előtt figuráztunk. A diszkónak nincs kontextusa, sem átvitt értelme, mint egy underground helynek, felszínesen nézve (s hogyan máshogy tekintene rá egy kamasz) titkai sincsenek, nem akar kifejeződni, üzenni, jelenteni, kétségbe vonni, lázadni vagy lázítani, a diszkó arról szólt, hogy örülj. Egy uniformizált és leegyszerűsített világban éltünk még ezerkilencszáznyolcvanhatban. A Fortuna a magukat jó ízlésűnek tartó, a valóságot diverzifikálni akaró, az életet és önmagukat szépnek látó fiatalok parnasszusa volt. Ha akartak üzenni valamit, ha nem, ez a vágy hamar megváltoztatta a szórakoztatóipart, és hatással volt a közízlésre is. Egy időben hajnali törzshelyünk volt a mai Nyugati téren nyitott Don Pepe. Chopin, a chef korábban a Fortuna szakácsa volt. Vele, meg a komplett személyzettel jártunk bulizni, házibulikra a nyolcba, a Randevúba és később a Hully-Gullyba. A Randevúban Jutasi jó zenét adott. Én mégis mindig úgy éreztem magam, mint akit a szülei hoztak el. Itt koravének vagy a szó szoros értelmében idősebbek voltak. A befutottak, futtatók, befutók, és az őket követő feltörekvők paradicsoma volt. A berendezés maga volt a rendszerváltás panoptikuma. A vörös szőnyeg, a műmárvány lépcsők, az eltúlzott tükörfalak, a műanyag, fehérre festett pálmák és a kis, színes neonok rezervátuma meglehetősen házgyári maradt. Panelprocc. Átjárta a késő szocializmus és az új idők szervilizmussal kevert agresszív kivagyisága. Itt menőnek illett lenni, és én nem voltam menő. A tánc inkább unaloműző volt, vagy még inkább alibi, az időtöltés jellegének pedig sokkal több köze az épülő piacgazdasághoz, mint a nyolcvanas évek önfeledt diszkólázához.

Innen, vagy a belénk oldódott irodalmi zamatok hangulatából vezet az út az éjszaka rejtettebb világa felé. Egy Fortuna buli közben látogattam át egy sajtóbálra. A neves híradósok, főszerkesztők, vezető publicisták körül feltartóztathatatlanul megjelentek a korai kilencvenes évek mészároslőrincei, kanárisárga öltönyben, és (nem hittem el!) élére vasalt porcelán melós overállban, habos ingben és csokinyakiban. Izzadt fejjel vedelték a pezsgőt, gazsuláltak és szövetkeztek, kitombolták magukból a vállalkozói lét a rendszerváltás kori fáradalmait. Itt ismertem meg egy lányt, akit később a Galaxisban láttam viszont egy szőrmenagykereskedő szeretőjeként, egy évre rá pedig a Rózsaszín Cicák táncosaként. A Cicák jó hely volt. Amikor a Madách művészbüféjében reggelig beszélgettünk, ittunk, számtalanszor szaladtunk át piros Malbiért. Egyszer rosszkedvűen érkeztem, kértem egy whiskyt meg egy sört. Magam elé bambulva ültem a bárszéken, amikor a pultosnő, áthajolt a poharak felett, és a szemembe nézett A gyűrűmet nézed, ugye, kérdezte. Nem mosogatáshoz való, igaz. A nagymamámtól kaptam, mondta. Színésznő volt valaha, és egy rajongójától kapta. Nem várt választ. Kiadta az italokat, és egy másik vendéghez fordult. Szép nő volt, elegáns, fegyelmezett, mégis bársonyos. A dáma a pakliban. Jennifer Paige-től szólt a Crush. A kilencvenes évek euforikus és felelőtlen kalandkeresésének finom és semmitmondó dallammenete, gyanúsan édesbús évődés az életről, vagy még inkább a valódi élet mentén, szenvedély és bármilyen elhatározás nélkül, még nosztalgia sem volt benne, csak az, amit a kilencvenes évek búcsúzóul nyújtani tudott: lesz, ami lesz. Mi maradunk.