Kicsit távolabb egy szűk nadrágos fiatalember érkezik, karcsúsított, világoskék inge betűrve feszül a felsőtestén, az éteri jólszabottság érzete lengi körül. Kezében laptop táska, karján hanyagul átvetett zakó. Öt óra van, vége az irodai műszaknak. Csinos barna menyecske kíséri, szoknya, blúz, mosoly. Business casual. Caplatnak a porban a legközelebbi pult felé. Rozéfröccs jéggel, gondolom, vagy Aperol. A lépcső melletti pult előtt három összetolt asztalnál nagyobb társaság. Többen focimezben. Nem ma kezdték a szurkolást. Igyál, Jani, csak szikkadsz itt három perce! Három perc nagy idő, ekkora hosszabbítás alatt nyert meccset is el lehet veszíteni. Jani érzi a veszélyt, iszik. Velük szemben tetovált harmincasok. Piercing mindenütt és mindenhol. Martens és fekete rövidnadrág, fekete póló és baseball sapka. Rögtön mellettük egy cigány család, aztán vagy nyolc bakfis, tulajdonképpen ballagóruhában, kölykök, szerelmespárok, kiscsaládok, nagycsaládok, egy falkányi kutya kergetőzik a lábuk között, egy meleg pár, saras gyerekek megszámlálhatatlan mennyiségben, amorózók, és a Központban látott béemvés csávó drága órában és napszemüvegben, vászontáskás lányok saruban, egy csomó kigyúrt és csomó pohos, zselézettek, fazonírozottak és olyanok, akiken nincs mit fazonra vágni, lazák és értelmiségiek, laza értelmiségiek, akik már attól boldogok, hogy semmi sem műanyag, de még a papír is „re”, decens hölgyek halkan kuncogva két kisfröccs után, nagyik, unokák, pár kajakos, egy negyvenes, püffedt, vörös fejű alkoholista házaspár, akiken látszik, hogy mindegy hol, csak ihassanak, de itt valahogy még a függés is jobban esik. Egészségesebb, nem tudom. Süt a nap, dunaszagot hoz a szél, szól a zene, van árnyék is, sör, bor, Diplomatico.

A parton kisebb csődület támad. Kopasz zömök apuka érkezik fiával és egy termetes málhával. Megáll az öböllel szemben, a pakkot leteszi, komótosan elkezdi a kipakolást. Cipzárat húz, karabinert old, zsinórt csomóz. Nagyjából negyed óráig szöszmötöl, amikor a táska tartalma előkerül. Egy hajómodell. Jut eszembe, Márai írja Herczegről, hogy olyan jól ment neki, egyenesen Londonban vett yachtot, azzal hajózott haza, míg neki talán, ha egy modellre futná. Apuka Márai. Van modellje. Csinos kis hajó, pont olyan, amilyenen az Adrián szoktak üzletileg megbeszélni az urak. Apuka gondterhelten körbeforog a parton. A fia már beüzemelte a távirányítót, izgatottan várja, hogy dönt apuka. Mehet-e a hajó vagy sem? Úgy tűnik, apukának túl sok itt a kutya, a sár, a sarazó kölyök, szomorúan ingatja a fejét. Elvégre a Queen Elizabethet sem csak úgy bocsájtották vízre, bárhol, ahol a szárazföld véget ér. A hajót visszateszi a zsákba, s éppoly körülményeskedve, gondosan mindent visszaköt, pattint, cipzáraz, ahogy volt, s ahogy annak lennie kell. Az összegyűltek csalódottan legyintenek, s elindulnak valamelyik sor felé. Kisvártatva a pillérnél tűnik fel a hajó, akkor már a vízen repeszt, kedves és mérges kistestvére a folyó közepén elhúzó testes motorcsónakoknak.

Hátradőlök, és behunyom a szemem. „Sarazok”. Gyúrom, forgatom, csorgatom magamban ezt az embermasszát, elmerülök benne, gondolkodom róluk, felőlük, jól érzem magam. Megfogom Ani kezét, és fáradtan elmosolyodom. Egész egyszerűen ritka luxus, hogy az ember egész egyszerűen, csak így, cél, terv, vágy nélkül csak jól érezze magát.

Egy kisfiút veszek észre éppen velem szemben. Bokáig a vízben áll, kezét csípőre teszi, teste kissé előregörnyed, fejét megdönti, figyel valamit. Mit? Komoly tekintettel nézi a partra sodort uszadékot. Megrugdalja, valamiért le is hajol, de az nem jó, nem az, amit keres, aztán elengedi, és vizsgálódik tovább. Vannak homályos emlékeim, hogy valaha én is így álltam, és tudtam mit keresek. Hogy az a megfelelő bot kéne csak, és akkor a két kavics, ami már megvan, meg a mittudoménmi az majd nemtudommireleszjó. Néztem a sarat, és tudtam, mit láthatok bele. Tudtam hatévesként, az érettségi után, az első könyvem megjelenésekor, aztán egyszer csak elfelejtettem. De most jó. Fogom Ani kezét, nézem a vizet, hallgatom a jazzt, az embereket. Csak egy bot kéne, vagy egy kő, egy kupak, egy kicsi sár, amitől az egész, hogy is mondjam, leszvalami, egy kicsi kíváncsiság, fantázia, merészség, egy kicsivel több Népsziget, amitől minden összeáll, úgy is mint társadalom, ország meg haza.

RIVIÉRA

Pár gondolat azért a képekről is eszembe jutott. Egyrészt már az interneten szemet vetettem Olivér képeire, valami különös jóleső szellemi izgalmat éreztem, mint Braque és Picasso képei láttán, ezért nagy öröm, hogy a „stíl” posztkubistának neveztetik: lám van amit az ember nem tud, és mégis. Amiért főképp megszerettem őket, az megejtő kettősségük, Olivérnek és a látásmódjának, mert különös tört terei számomra egyszerre zártak és szűkösek, ugyanakkor felszabadítóan tágasak, figurái, e voltaképp kicsavart alakok, groteszk, esendő testek és sorsok, szintén egyszerre lehetnek boldogok és halálra váltak. Ijedtek és felszabadultak. Ebből a kettősségből számomra mindig történet születik, s ha a cím is irányba teszi a gondolkodást, lásd: Riviéra, apró élethelyzetek mesélik magukat a szemem előtt.