A klubnak semmi köze nem volt a nevében szereplő tagadáshoz. Semmiféle tagadáshoz, nemlegességhez vagy bárminek negligálásához. Sőt! Tom Wolfe regényéhez is csak annyiban van köze, hogy újszerű volt, szabad, „őrült” és merész. Munkácsy Bea és Kővári Zsuzsi, az alapítók eredetileg a Pardon Caféban dolgoztak, a nincs erre utal.

A belépőital elfogyasztása után hetvenkét órával már minden nap ott ültem. Nem is tudom, vagy tizenöt évig. Majd minden este. Ha voltam valahol, akkor oda mentem, ha máshol volt dolgom, onnan indultam. Ahogy mindenki. Egyszer bombariadó volt a Madách Színházban az Egy becsületbeli ügy előadása alatt. Az épületet kiürítették, és gyakorlatilag a teljes társulat a közeli Nincs Pardonba ment át jelmezben, a férfiak tengerészgyalogos gyakorlóban. Mit mondjak, buli volt.

A társaság a high societynek és az undergrundnak valami sajátos keveréke volt. A nagyon ismert arcoktól, művészektől, a pályakezdőkön át az „elvetemült alternatívokig” mindenki megjelent esténként a félköríves, meredek lépcső tetején, hogy a csempével kirakott, a végén csigavonalban megtekeredő, Zsolnay csúcsdísszel koronázott zárókőbe kapaszkodva leereszkedjen az éjszakába. Nem túlzás, mindenki oda járt, a zseniális trombitás Balogh Maritól Friderikusz Sándorig. Nem kimondottan művészklub volt, közgázosok és ügyvédek, újságírók éppúgy törzsvendégnek számítottak, mint az Ódry első évesei. Ettől volt más, és mindentől különböző. Ahogy a beltér is. Egyszerre volt mediterrán hatású, és levegősen párizsias. Rőth Renáta tökéletes belsőépítészeti munkája. Az egész helyen vágni lehetett a füstöt és nagyjából fél, negyed négyzetméterenként álltak az emberek. Nem is tudom, hogy zajlott a kiszolgálás. Beán és Zsuzsin kívül az egész személyzet fantasztikus volt, talán Tőzsér Attilától származik a mondat, amit a szokásos tequila rapido versenyek alatt kiabált a tömeg: jó a pult! (Bogi, Berni, Flóra, Kinga, s mind…) Néha olyan volt a hangulat, mint a CBGB-ben lehetett, néha olyan, mint a hajdani Három Hollóban vagy épp, mint egy montmartre-i kabaréban a századfordulón Lautrec és Aristide Bruant társaságában, néha „egyszerűen” csak házibuli volt. Egy alkalommal „szülői értekezletet” tartottak, lássák az „öregek”, hol kódorog a „gyerek” reggelig. A komoly dolgok, a visszaemlékezések szerint a bejárattal szemben, az Almássy téri játszótér pingpongasztalánál zajlottak. Egyszer Balázs Józsival és Szakcsi Robival beszélgettük át az éjszakát a betonlapra könyökölve Csáth Gézáról és Kosztolányiról.

A Pardonból ruccantunk át a Hunnia villamossínekre néző akváriumába, később a Tütü nagyvilági háromemeletébe (amiről Artner Sisso így ír 1999-ben a Magyar Narancsban: A széttartó szálak mégis összegyűlnek ilyenkor, ha a riadólánc hírül adja, hogy helyet nyit valaki a „régiek” közül. Ráadásul barátságos, tágas, melegkonyhás helyet. Lám, ott áll a pultnál az asztrodíva, akitől egykor rettegtek a részeg hímek, most meg rendeli a menüt négyötvenért. Kis reménység a komor télben ez a képtelen nevű, nem új, de újonnan átvett, szolidan háromszintes vendéglátó ipari intézmény. Tütü, mert Balettintézet, és Tangó, mert a felső szinten, amelynek lazán fölé lóg még egy sok férőhelyes galéria, csendes argentin ritmusok szólnak.), a Dohány utcai kisbüdösbe vacsorázni, szolid házibulikra (a csodálatos Kéri Piroska irodalmi heppeningjeit sosem felejtem…), még később a Chachachába a Kálvin térre, a szomszédos City klubba, az Almássy melletti épületben Benkő Balu által nyitott Cseho-V-ba, vagy át a Kolibri Pincébe, ami szintén fontos gyűjtőhelye volt a színházi fiatalságnak, vagy a Vígbe, a pezsgőbárba, át az éjszakán, hogy miután mindent megnéztünk, és mindent rendben találtunk, visszatérjünk ide egy konyakos kakaóra. Az a baráti társaság, Kattus, Cega, Medve, Attik, Alexa, Sanyi tulajdonképpen a mai napig összetart, ahogy nem szűnt meg a törzsvendégi rokonság sem. Amikor pár éve Bea elment, és Zsuzsi, már mint vendég és egykori tulajdonos egy megemlékezést szervezett, ugyanott folytatta a beszélgetést a Kántor, a Bojár, a Menthes, a Pálffy. Mintha csak kiugrottak volna cigizni a parkba, csak közben őszülni kezdett az üstökünk.

Sok korszakot megélt klub volt a Pardon. Bea és Zsuzsi után Halász Peti és az utánozhatatlan Pálffy Andris vitte, aztán a Mumusos Sampi és a klubok jószívű dzsinnje, Gülü, az utolsó előtti korszakban az egykori Piaf egykori „placcmestere” a csupa szív és óriási humorú Laklóth Móni.

Itt szilvesztereztünk, szülinapoztunk, éltünk. Anitát, kedvesem, feleségem is itt ismertem meg.

A Nincsből lett a ZP, a Szeparé, mindkettő más, de sajátos hangulatú helyek, meghatározóak a pesti éjszakában.

Egyszer Bea születésnapján érkeztem, a lépcső aljában állt egy üveg pálinkával és egy üveg tequilával. (Akkoriban kicsit rápörögtem Nagy Kati Ady Endre pohár dobálós történeteire.) Melyiket, kérdezte Bea. Bármelyiket, mondtam, ha földhöz vághatom a poharat. Sokba vagy te nekem, felelte, és töltött. Igen, sokba voltam akkoriban, nem tagadhatom. Koccintottunk, ittunk, törtem. Ez egy ilyen hely volt. És köszönöm, kösz Zsuzsi, kösz Bea! Kösz nektek mind. Manapság is, ha sötétedés után egy csendes utcán gyalogolok, akár Badacsonyban is, gyakran úgy érzem, hogy zárás után megyek át az Almássyn az éjszakai busz megállója felé. Még ezek a fáradt, részeg séták is otthonosak voltak akkoriban.