Olvasási idő 3 perc

felnőttünk?

CSIKÓS ATTILA | TÁRCA

Én az élethez társakat kerestem, nem tanárokat. Hogy hiba volt-e, nem tudom. Mindig is az egyenlőséget, talán a kiegyenlítettség állapotát vártam el. Én nyerítek, te megnyugtatsz vágta után. Nálam az erő, nálad a bizalom.

Fotó: Fortepan / Hlatky Katalin-Főkert

Mindig küzdöttem a tanáraimmal. És igazán se erős nem tudtam, lágyítva: mertem lenni, se valódi bizalmukat el nem nyertem soha. Ez így van azóta is. Diák-tanár helyzetek sora az élet. Okosabb, okoskodó szerkesztők, rendezők, és az óbégató, örök emlék osztály, az olvasók érdekes, érdektelen, aranyos csapata.

Az általános iskolában sok szerelem után végül azzal a lánnyal jöttem össze, akit nem érdekelt, hogy megszólják miniszoknyája miatt. Nem hordtunk köpenyt. Lázadtunk. A földrajz tanárnő kigúnyolt a hosszú hajam miatt. Ronda, műanyag fülbevalókat hordott. Kislányos copfot akart kötni a hajamba, hogy megfenyítsen. Azt mondtam, hogy maga meg ronda, műanyag fülbevalókat visel, és azokat legalább annyira nem szívelem, mint maga az én hosszú hajamat.

Év végén ötös voltam, ahogy addig is. Minden történelemtanárom az összefüggések megértésére akart tanítani, de az összefüggéseket mindig magamnak kellett meglátni és felderíteni. (Milyen fontos mégis, ha akaratlan is az instrukció.) A magyar tanárnővel indultunk a Kazinczyn egy Radnótival. (Micsoda torlódása a neveknek…) Rebegő kebellel mondta, intonálta elő a lelket a nyelvből. Hitte, élte, lelkesítette. Én elolvastam Latinovits Verset mondokját, de attól se lettem jobb előadó. Benne viszont  megszerettem, hogy szeretne, nagyon szeretne közölni valamit.

Az igazgatónk magas, szigorú óbudai volt. Kovács. Neve és szakmája szerint is. Hozzánk csak helyettesíteni járt be. Amikor belépett nagyon halkan mindig annyit mondott: csak a műveltek álljanak fel. Mindenki felállt.

A ballagási beszédet én mondtam a Frankelben, utána odajött, behívott az irodájába, és hosszan elbeszélgetett velem. Jó lenne tudni, miről. Jó lenne nem csak a gesztusra emlékezni, hanem a lényegire. Ha az ember jobban belegondol, rettegte félte, utálta a tanárait. Nem látta drámáikat, napi küzdelmeiket, halálukat, Általában azokra szeretünk emlékezni, akik a lelkünket megérintették. Akik összekacsintottak velünk. Akikkel a gimiben el lehetett szívni egy cigit a sarkon. A jó fejekre gondolunk jó szívvel. A „társakra”, látod, nem csak én gondolkodom így. Amikor a gimnáziumi szerenád-party alatt bejártuk Pestet és Budát, és szembesültünk szendvicsekbe majonézezett, uborkázott ránk várásukkal, virrasztásukkal, örömükkel, már mindenkit szerettünk.  Deci boraik, otthonuk, életük előttünk kinyíló valóságában nőttünk föl. Felnőttünk az „olyanok mint mi”  felismerésében, és megtapasztalásában,  Komolyan vagyunk véve. Komolyan tudtuk venni őket is. Felnőttünk? Komolyan vagyunk véve? Társak vagyunk? Nem.

Úgy hagytuk magukra a tanáraink, mint a huzat. Ott maradtak egy kihűlő teásbödön meg egy félig „lezabált” hidegtál eltakarítani való magányában. Amikor a Vasasban vívtam meglátott asszó közben Gerevich Ali bá, és elhívott egy iskolavívásra. Tanítani akart. Somodi Béla bá, akinek a csoportjába jártam, azt mondta, maradjak vele. Ott maradtam, de lusta voltam, már a kezdők is megvertek, abbahagytam. Amikor Szilágyi Áron megnyerte az első olimpiai aranyát, felhívtam, és csak azt tudtam mondani, megérdemelted, Béla bá, hogy végre ünnepelhess a pást mellett. Nem minden tanárnak jut a „jó” diák, és nem minden diáknak jut jó tanár. És ha szabad mondanom, egykori Kölcsyesként, most sem „tanárokra”, különösen nem megmondóemberekre volna szükség, hanem társakra, okos felnőttekre és okos fiatalokra. Talán lesznek elegen.

És bocs, Törley Kati az osztálytársam volt egy remek osztályban. És tizenöt évesen sem volt kevésbé egyenes, mint most. Ahogy az akkori osztályból tanárrá lettek egyike sem, Anita, András, Móni. Nagyon sajnálom Viktor, Laci, hogy sem pengét nem forgattatok, sem tanítókra, sem barátokra nem találtatok. Valószínűleg nagyon tiszteltétek az oktatóitokat, de azóta se tudtok egyiknek se megbocsátani… Így hatvan felé le kéne venni már a Diolen Mobit…