Lehet, hogy nem adunk ki könyvet és csak a net viaszpuha valóságában leszünk olvashatók. Lehet, hogy lemondunk a kiadókról, a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó Vállalat példányszámai és honorjai ma amúgy is illuzórikusak… Lehet, hogy több lábon állva, szépíróként és sikeres magazin-íróként egyszerre működünk, és a sajtós ismertség bevonzza a könyvolvasókat is. Az is lehet, hogy irodalmi koncerteket szervezünk, és neves muzsikusok ismertségével toljuk meg a magunk ismertségét. (Spiró azt mondta nagy „kajánul” nekem, hogy csak a színház marad, mert az mindig volt és lesz…)

Esetleg magunk is hangszert fogunk, ecsetet, vésőt, lőfegyvereket. Az nem igaz, hogy lehet visszajelzés nélkül alkotni, élni. Az sem igaz, hogy a lájk elég. De még az sem, hogy a magas példányszám, olvasottság elég egy alkotónak. Mert mi egyenesen az Istentől várunk visszaigazolást, kacsintást, puszit. Hogy mondja ki, ha már erre a nyüves pályára állított minket, egyszer és mindenkorra, nyíltan, hogy kurva jó írók, művészek vagyunk. Akinek a lájk elég, az nem nem tudja, mit akar, az sosem akart kefélni, elég volt neki, ha hozzáért ahhoz, akivel akart volna, ha akar. És ebben sosem volt, sosem lesz demokrácia. Nagyétkű férfiak és nők akarnak akarni minden áron.

Én nem ismerek önzőbb fafejt, mint a mindig a maga érzékenységére hivatkozó „művészt”, aki ugyanakkor a művésztársa hasonló érzékenységét észre sem veszi. A bolt kirakatát nézve nem az árut látjuk, hanem a kirakatüvegen visszatükröződő önmagunk. És mindig igényelni fogjuk, hogy ha már nem Isten, de valaki, akit arra felkentnek elfogadunk, azt írja rólunk a recenziójában, hogy feledhetetlent alkottunk, és paradigmát váltott általunk az egész irodalomtörténetünk. Meg fogjuk teremteni mindig a szerkesztőinket, a kiadóinkat, a recenzenseinket, mert az olvasót, ha oly sokat hivatkozunk is rá, alkalmatlannak tartjuk, hogy a végső ítéletet ők mondják ki arról, amin halálunkig dolgozunk. Hogy lenne ez máshogy, ha már arra képesnek és feljogosítottnak tartjuk magunkat, hogy felhasználjuk, kisajátítsuk és megírjuk az ő „szerény” életük.

Szóval, lehet, hogy demokratizálódik az irodalom, és ettől magam is lelkesült lennék, mert elegem van a felkentek felkentjeiből, az álszentekből, a Nürnbergi mesterdalnokok „koppantóiból”, a kis bölcsészekből holmi kontextusokon túli „szuperolvasókká” doppingolt mindentudókból, akik megmondják, mi a jó könyv, és mi nem. De, van az írás, és van a kerítés mögött takarásban ücsörgő értelmezés. És végső soron az író sem keres mást, mint az egyszerű olvasó, megértést, értelmezést, szeretetet. Ezért a kevésért pedig mindig el fogja árulni a demokráciát. Ő is, ahogy az összes többiek…