Tüntetőleg ódzkodik a konformizmusoktól, de képtelen elszakadni az elvárásoktól, az „öltönyösség” hagyományaitól. Számomra a városi élet, s éppen azért, mert „mindig minden van”, s mert magam is követek íratlan szabályokat, a szokások jótékony rabságát jelentette. Az ember megszokta, hogy sétál, meg szokta látogatni a kedvenc helyeit, szokott könyvesboltba járni, jelesen be szokott térni az Írók Boltjába, cél és konkrét vásárlási szándék nélkül (eme látszólagos céltalanság a citoyen legnagyobb vagyona és erőforrása), ahogy el szokott járni kiállításokra is, e téren is vannak, lehetnek kötődései, szokásában áll színházba járni, s itt is vannak kedvencei (ez ugye a másik városi és polgári attribútum: a választás lehetősége és joga sic!), vannak törzshelyei, kedvenc pincére, útvonala, épülete és kisboltja. Régen még trafikja is volt, de nemcsak a megszokott vendéglők, ivók és kávézók zárnak be egyre gyakrabban, a trafik, mint olyan már nem is létezik. A trafikok megszűnésével kezdődött minden bajom? Talán. Évtizedekig bolyongtam ebben a pompás metropolisban, közben épületek, helyek dőltek ki mellőlem (a szó szoros értelmében), s nem pusztán a városkép átalakulása, a változás szemmel látható jelei kedvetlenítettek el. Szokásaim váltak egyre értelmetlenebbé. A létem alapját képező szövet kezdett elfoszlani. Amíg tizenöt éve, beülve az akkor még működő kedvenc kávéházamba, a presszó mellé rendelhettem egy pakli cigit, mely gesztusban volt némi nyegle elegancia, ma felkészülten kell érkeznem, mintha túrára mennék. Apróság, tudom, ahogy a cipőkopogás, a sarok alatt felnyikkanó beton, de minél nagyobb egy város, annál több apróság szervezi valódi polisszá, hatalmas területű kő és beton rengeteg helyett. A telefonfülkék, mondjuk, hiába van mindenkinél mobil. Az éjszaka is nyitva tartó helyek. Budapest éjszakai élete felszívódott pár ezer brit „vendégmunkás” gyomrában és ereiben. A távolságtartó, egy vidékinek rideg és talán bunkó, de létező jómodor. Esküszöm, nem nosztalgiázom, de még emlékezem a bérházak savanyú pince és bugyogó húsleves illatú illemtanára.

Párizs is nagyváros, örökké siet és nem kevésbé kitett a divat és a generációk változásainak, mégis, a maga módján udvarias. Kifinomult. Maradtak benne emberek, polgárok, akik e kérdésben hajthatatlanok. A változás minden szemmel látható jele, tünete komolyabb okokra vezethető vissza, s az életminőség romlása (az, hogy nem éljük a városunk, jobbára csak lakjuk, ha egyáltalán) országos és évtizedes folyamatokból következik. Lezserségünk slamposság, igénytelenség, eleganciánk sznobéria, kötődéseink praktikus kapcsolatok, mindez főleg kulturális kérdéseket vet fel. S ebből a szempontból most nem állunk túl jól. Lassú pusztulat után, az erózió éveinek végén vagyunk, a fővárost s ami százötven éve volt, s abból megmaradt, sóval hinti be nagy együttműködésben a hatalom és a vele versenyképes üzleti kapzsiság. A Nemzeti Múzeum „ügye”, mely pitiáner, jellemző pártpolitikai belharcból keletkezett, hatásában sokkal nagyobb súlyú lehet, hisz voltaképpen éppen egy város, a polgári logika, a citoyen szabadság és műveltség működésére tör. De hiába! A várost nem mélygarázsai, s a mélygarázsaiban megbeszélt ügyletek teszik, hanem lakói. Polgárai, ha szabad ezt a szót még jóérzéssel használni, egy magát valaha polgárinak valló kormány működése alatt. Amíg akadnak citoyenjei, Budapest tovább döcög, halad az újabb 150 év felé, néha bájosan, esetlenül és zajosan, mint a régi 17-es villamos Óbudán, s lesznek pompás fejlesztései, meg eldugott lépcsői, udvarai is, ahol délben kihallatszik a konyhából a porcelán tálak csörömpölése, s aminek közepén még áll egy százötven éves platán, amit a rosseb tudja miért, de még nem akart kivágatni senki sem.

Ha hiányzik valami, talán ezek az udvarok, várhegyi lépcsősorok, a gázlámpák fénye, az Apostol utcai gesztenyesor, a galériák fontoskodó vernisszázsai, a neonok, s mindezek mai, modern, sőt posztmodern káosza hiányzik, amely érzéki, szellemi sokféleség leginkább a Badacsony hegyén látható összekeveredett erdei avar szépséges sokféleségét juttatja eszembe, ha néha arra megyek.