Régóta szerettem volna újra eljutni Szicíliába. Ez már egy másik szárazföld, leválik arról, amin az életemet töltöm. Erősebbek itt a fények, mindent sokkal jobban bevilágítanak, anélkül, hogy elvakítanának. A templomok türkiz, vagy pasztellkék díszítése olyan boldogságot hirdet, mintha egy palotában járnék. Az épületek bejáratai magasan állnak, a levegőbe akarnak emelkedni.

Itt, Szicíliában talán most megtalálom az igazságot, vagy – mint a mesében – jutalmat kapok azért, mert mindig a szívemre hallgatva cselekszem.

A sziget közelinek tűnik, nem tudom, elindultunk-e már, vagy még a kikötőben várunk. A hajón még mozdulatlanul is utazik az ember. Sós vizet fúj az orromba a kellemesen langyos, de erős szél. Ha sokáig maradnék a fedélzeten, elfelejtenék a komp gyomrába visszamenni. Elveszíteném az időérzékemet.

Így hát leszállok a sötétbe, innen várom, hogy újra a tenger mellett haladjunk tovább. (Akárha hozzád mennék látogatóba. De így jobban kitöltöm a napokat, nyugtatom magamat: meglepő fordulatokat vesznek majd a reggelek, mert nem te főzöl kávét a hetvenes éveket idéző konyhádban, nem te égeted oda a kenyeret a pirítóban, hanem betérek majd egy lepukkant, lomos, de otthonosnak tűnő pékségbe, mert azt hiszem, itt szívesen fogadnak, és egy halom narancs is áll a pult előtt (reggelente frissen facsart narancslevet iszom, de te ezt nem tudod.). A croissant és a capuccinót elköltöm egy morzsákkal teli asztalon. A tulajdonos először hat-, majd gyorsan meggondolja magát, inkább nyolc eurót kér érte. Árjegyzéket sehol sem látok kifüggesztve.)

A vonaton az emberek unottan bámulnak maguk elé, a tengerre rá se rántanak. Egy duci, tizenkét éves kislány hangoskodik csak mellettem: “Apa, én csak játszani akarok!” – ismétli percek óta, mint aki sosem törik bele a monotóniába.

Catania. A pályaudvarok mind egyformák. Nem érzem úgy, hogy megérkeztem, és még azt sem, hogy keresnivalóm, helyem lenne itt. A feladatomra koncentrálok, hogy rájöjjek, hogy jutok el a szállásra, mert a tulajdonos szerint gyalog is meg lehet tenni a két kilométert, de én nem szeretnék a forgalmas főút mellett menetelni a bőröndömmel.

Mozgó fagyi- és dinnyeárus, színes löttyök, újságosbódé, találomra, esetlenül parkoló buszok. Az enyém is bent áll. Azt mondják, jegyet a fagyiráusnál kaphatok, egy euróért. A busz koszos, lepukkant. Szakadt, szerencsétlen utasok várják, hogy elinduljon. Egyikük, egy alacsony, fekete szemű, hatvanas férfi aggódni kezd értem: “Ne ácsorogjon itt, inkább üljön le, nem tudja így megtartani a bőröndöt.” Nem is emlékszem, utoljára mikor mondták meg, mit csináljak. Meglepetésemben szót fogadok, de hamar kiderül, hogy ha ülök, nem tudom kényelmesen magam előtt tartani a bőröndöt, ezért újra felállok. A férfi fejcsóválva rám pirít, hogy ne legyek ilyen meggondolatlan, veszélybe sodorhatom magamat.

A busz végighalad a Via Plebiscitón: fekete, koszos épületeket, szemeteszsákokat, szeméthalmokat látok. Kétszáz felett már erősen figyelem a házszámokat, hirtelen a háromszáznál járunk, leszállok. Nehezen hiszem el, hogy a kétszáznegyvennyolc előtt állok: garázsbejáratnak vagy autószerelő műhelynek tűnik. Összeszorul a gyomrom a gyanútól, hogy átvertek, nincs itt semmilyen szállás, úgy járok, mint egyszer szilveszter éjszaka Rovignban. Hiába hívom a számot, az ajtó nem nyílik. Aztán harmadjára mégis. A lépcsőház belül kicsit elegánsabb: akár egy valaha szebb napokat látott arisztokrata.

A számkombináció stimmel: nyílik a lakás ajtaja. Tudatosul bennem, hogy egyedül érkeztem. Vajon tényleg meg tudom tölteni otthonossággal a magányomat?

Simán megy minden, mint a karikacsapás. Kinézni és megválasztani az útvonalat, pár kattintással megvenni a vonatjegyeket, lefoglalni az állomásokhoz közel levő, olcsó de nem lepukkant szállásokat. Aztán pedig abba az étterembe ülni, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a térre, és minden nyitott ajtón – ami felkelti a kíváncsiságomat – gondolkodás nélkül besétálni. Könnyen hullik a “szerencse” az ölembe, gyanús, hogy becsapom magamat. De gyorsan eloszlatom a kétségeimet. Ez csak gyakorlás. Ilyen egyszerűen jutok majd el hozzád is.

A belváros a térkép szerint egész közel van, mégis inkább megkérdezek egy, a műköröm-szalonból épp kisétáló fiatal lányt, hogy merre induljak. Pont a másik irányba mutat, mint ami a telefonom szerint a legrövidebb út lenne. A technikának hiszek, és félelmetes, a Plebiscitónál is mocskosabb sikátorba jutok. Jobbról és balról meghatározhatatlan korú és nemű, szikár alakok bukkannak fel váratlanul. Nem baj, egyszer csak ennek is vége lesz.

Kinyílik a világ, a Dóm téren állok, előttem nyílegyenes, széles és hosszú út, a Via Etnea fut nagyon messzire, a végét nem is látom, párás a levegő, pedig ott lenne a tűzhányó. Kétezer kilométerre vagyok az otthonomtól. Amerre csak nézek, barokk templomok vesznek körül, első látásra is pont olyan nagyszerűek, ahogy elképzeltem őket. Ki tudja, jártál-e e itt valaha.

A Via Etnea mentén van a legtöbb étterem, borozó, kirakat. Mégis hiányzik az a vidámság, amitől három nappal korábban Firenzét láttam majd kicsattanni. Mintha 1669 óta, mióta a várost megsemmisítette a láva, néhány ámokfutó szelleme lebegne csak tovább. Alakokat látok jönni-menni, monoton teszik a dolgukat. Úgy érzem, az étteremben szelllempincér szolgál ki, és szellemek dobták össze a tenger gyümölcseis tésztámat, ami nem rossz, mégis meghatározhatatlan.

Már sötétedik, amikor elindulok a Via Garibaldin. Mintha kiléptem volna a saját életemből. Pedig most úgy érzem, jobb lesz, ha visszatalálok inkább oda.