Olvasási idő 41 perc

tombachiara

AVAGY A SZÍVNEK NEM LEHET PARANCSOLNI

KOVÁCS RITA | NOVELLA

Május utolsó hetében utaztam el az olasz csizma egyik legdélebbi városába, Tombachiarába. Egy magyar barátom úgy döntött, hogy ott nyit utazási irodát. Még nem beszélte elég jól az ügyintézés és a hivatalok nyelvét, ezért engem hívott, hogy segítsek neki.

Kocsival tettem meg Budapestről, két nap alatt a hosszú utat. A rádióadók száz kilométerenként változtak. Induláskor a Jazzyban játszottak megnyugtató, de unalmas számokat (az izgalmasabbakat mindig este szokták), majd a Bartókon egy vonósnégyesre a gondolataimba merültem. Jól esett felidézni, milyen gyönyörű környezet veszi körül a nemrég vásárolt, szentendrei kertes házamat. A határhoz érve alig sikerült magyar adót találnom. Akármerre tekertem, mindent elnyomott a horvát vurstli zene és a szláv szöveg. Azon gondolkodtam, miért nincs pen drive-on egy saját összeállításom. Nyomasztott a gondolat, hogy a legjobb számokat elfelejtem, pedig mennyire szeretném, ha előttem lennének azok a felvételek, amelyek valaha megérintettek vagy tetszettek.
De féltem is a zenétől. Egyes számokat az unalomig hallgattam. Delíriumos álomba ringattak, olyan elképzelésekbe, amelyek nem léteztek. A Rammstein, vagy a tecno például felpörgettek, de minek, elég energikus voltam nélkülük is. A klasszikus zenét is nagyon szerettem: a romantikus zongoradarabokat, Beethovent vagy akár Verdi életvidám operanyitányait, de ezekről meg az jutott eszembe, hogy ez a túl szép, fennséges, nemes élet, amit felidéznek, nem is létezik.

Időnként, amikor a banális zenék és a recsegés már idegesítettek, kikapcsoltam a rádiót.

Csendben koncentráltam az autópályára, és megállapítottam, hogy boldog vagyok. Felvillanyozott a gondolat, hogy idén először meglátom majd a tengert. Harminc fok van, már úszni is lehet a vízben. Kiülök majd egy tengerparti teraszra, ahol sós levegőt szívok be. Fekete kagylós tésztát eszem jó sok olívaolajjal és fokhagymával. Előételnek talán Szent Jakab kagylót, vagy vegyes, főtt tenger gyümölcseit salátaágyon. Vagy, ha nem eszem előételt, második fogásnak rántott tintahalkarikákat kérek. Végigsétálok a kisváros fő utcáján, körbejárom a dóm vagy a bazilika előtt elterülő fő teret. Állva – hogy az ücsörgéssel se veszítsek sok időt – megiszom majd egy capuccinót a város legrégebbi vagy épp a legmodernebben berendezett bárjában. Elképzeltem a forró, fehér, vastagfalú, Illy feliratos csészét, ahogy megkoccan benne a hosszú, kecses szárú, csillogóra suvickolt kiskanál.
Minden kirakat meglep majd valami különlegesen szép színösszeállítással, vagy olyan ruhadarabbal, amiről korábban nem is sejtettem, hogy viselni lehet. Mondjuk egy hosszú, földig érő, krémszínű kötött ruhával, vagy hosszú, aranyszálakkal kevert, krémszínű, utcai selyemköntössel. Vagy meglátok egy elefántcsontból készült evőeszköz készletet: tökéletesen illeszkedik a tengerparti hangulatot idéző enteriőrbe, a széleken kagyló mintás, lenvászon terítőhöz, a törtfehér színű, kézzel készült, nagy méretű kerámia tányérokhoz.
Bár a hobbim volt a munkám is, – saját magam által tervezett, egyedi ruhákat árultam, és időnként idegenvezettem – mindennél jobban szerettem szép helyeken nézelődni, lustálkodni, vagy csak lehunyni a szememet, és ringatózni a saját, életigenlő világomban. El se tudtam képzelni, hogyan lehetnek az emberek boldogtalanok, hisz bármikor elutazhatnak a tengerpartra, vagy elkölthetnek egy finom vacsorát, kikönyökölhetnek a vonat vagy a villamos ablakán, vagy jobb híján elnyúlhatnak egy kanapén egy pohár borral a kezükben.
1200 kilométer hosszú az itáliai félsziget, de sokkal gyorsabban átszeli az ember, mint ahogy elképzeli. Én ritkán utaztam délre, hiszen északon sokkal több embert ismertem. És olyan sok látnivalóval teli város van Venetóban is, hogy nyomós ok, elhatározás kell hozzá, hogy az ember messzebbre menjen.
De a “L’autostrada del Sole”, vagyis “A Nap autópályája” repíti az embert. Itt úgy érzed, tiéd a világ, bármit megtehetsz. Jártam már más mediterrán vidéken is, Spanyolországban, Dél-Franciaországban és Görögországban is, de ezt csak az olasz félszigetet átsuhanva éreztem. És talán ezért tértem mindig vissza ide. De most, ha jól belegondolok, tizenöt éve nem utaztam le délre. Lehet, hogy elbátortalanodtam? Vagy elkényelmesedtem? Kevésbé hittem már abban, hogy izgalmas meglepetések érhetnek?
Kétóránként megálltam egy autogrillben – huszonöt évvel ezelőtt is ugyanilyenek voltak -, éppúgy hozzátartoztak az utazás izgalmához, mint gyerekkorom utasellátói a gesztenyepürével. Hol egy rendkívül elegáns, öltönyös férfi mellett ittam meg a kávémat, hol pedig egy rövidnadrágos, bizonytalanul nézelődő turista mellett. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, milyen sok ember mellé sodor a véletlen, mégis milyen ritkán jönnek létre érdekes, nagy találkozások, mint amilyenekkel például egy film kezdődik.
Huszonéves koromban gyakrabban fogott meg egy arc, és könnyebben is szólítottam meg bárkit, de most már ritkán csodálkoztam rá egy találkozásra. Egyszer régen Velencében megláttam egy férfit, akit olyan szépnek találtam, mint előtte soha senkit. Nem csapott belém a villám, nem lettem első látásra szerelmes, de meg akartam ismerni. Épp a barátnőmmel nyaraltunk. Megszólítottam. Nem lepődött meg, de nem is tűnt túlságosan lelkesnek. A sikátorokban kavarogva beszélgetni kezdtünk, de a pár perces liasonnak a barátnőm félelme vetett véget: lekéssük az utolsó vaporettót. Így hát hirtelen elrohantunk a kikötőbe. Pár napig nyugtalanított, hogy szem elől tévesztettem.
Már elhagytam Barit, amikor sötétedni kezdett.
Az autóban vakított a fény, hiába hajtottam le a szélvédő sötétítőjét és vettem fel napszemüveget. Későre járt, aznap még oda akartam érni, ezért muszáj volt tovább vezetnem. Ráadásul a nagyvárosok környékén, a labirintusra emlékeztető felüljárókon roppant nehezen lehet kiigazodni. De a fáradtságon könnyen túllendültem, magam sem értettem, honnan van ennyi energiám.
Pont éjfélre értem Tombachiarába. A nyáron nyüzsgő üdülővároson most még nyugalom honolt. A barátom a belvárosban lakott. Végiggurultam a Garibaldi utcán: mámorba ringattak a város fényei. Sejtelmesek, sokat ígérőek voltak. Könnyű volt megtalálni a házat is: a GPS ugyanazt mutatta, mint a házon található 12-es tábla. A teraszon koccintottunk az érkezésemre. A lábam még remegett az adrenalintól, de elégedett, nyugodt voltam. Aztán hosszú, mély, gondtalan álomba merültem.
Másnap este, az ügyintézés és tolmácsolás után a barátom kisebb társaságot hívott összehívott egy pizzériába. Egy kilométert gyalogoltunk a tengerpart felé vezető úton. A pizzéria kicsit lepukkant volt, harminc évvel ezelőtti időket idézett, de az olaszok számára ez csak azt jelentette, hogy a tulajdonos nem az enteriőrre, inkább az ételre helyezi a hangsúlyt, így hát ez volt a város legfrekventáltabb helye. Fapadokon ültünk, szorosan egymás mellett. Öt perc után mindenki jóbarátja voltam, ugyanúgy átkiabáltam, átnevettem én is, és koccintottam a velem szemben ülővel, mintha itt születtem volna.
Olyan jó kedvem volt, és úgy lekötötte a figyelmemet a nyüzsgés, hogy fél óra elteltével kezdtem felfigyelni az asztal másik oldalán, tőlem három székkel balra ülő férfira. Különösen magas, 190-195 centi lehetett. Nem sok ekkora termetű emberrel találkoztam eddig, főleg nem Olaszországban. A bőre vakítóan fehér volt, picit pirosas is, mint akinek a leggyengébb napsütés is megárt. Zöld szeme volt, és a bőréhez képest meglepően sötét, majdnem fekete, göndör, dús haja. Eleinte csendben figyelte a hangadókat, de így is éreztem, hogy ő a központi figura. Mágnesként vonzotta az embereket. Még azok is, akik csak pár perce ismerték, neki akartak megfelelni. Egész este bolondozott, hülyéskedett, mégis lehengerlő józanságot sugárzott. Mintha nem lett volna gyenge pontja. De rajtam kívül senki sem ezt gondolta róla. A többiek sebezhetőnek, fáradtnak, érzékenynek látták, ezért folyton vigyázni akartak rá, de én biztos voltam benne, hogy semmi sem billenti ki a nyugalmából.
Egyetlen karnyújtással maga mellé ültetett: én, aki az embereket először mindig méregetni szoktam, most kétségem sem volt felőle, hogy ez a közeledés nekem csak jó lehet. A saját “terepemen” kívül voltam, és itt talán már nem voltak érvényesek a korábbi szabályaim, félelmeim. Vagy ki tudja.
Az egy hét alatt minden nap találkoztunk, hiszen, mint később kiderült, ő volt az üzlethelyiség tulajdonosa, amit a barátom kibérelt, ráadásul több utazási irodát is üzemeltetett szerte a régióban, így minden hivatalos ügyben jártas volt. Gyakran együtt ebédeltünk hármasban vagy négyesben: mindig meglepően udvarias, figyelmes volt. Töltött a poharamba, finom falatokat tett a tányéromra. Egészen közel húzta hozzám a székét, és a karját az én székem karfáján nyugtatta. De a búcsúzáskor, az est leszálltával, senki sem tudta, hova megy pontosan. Amikor kijöttünk az étteremből, mindig magához húzott, arcon csókolt, és ahogy elindultam volna, még egyszer megölelt.
Volt, aki szerint a tenger feletti hegyekben lakott, öt kilométerre a várostól. Többen úgy vélték, hogy a belváros legszebb, legpatinásabb épületében, mégsem látták onnan sosem kijönni, sem pedig bemenni, de ezen nem rökönyödtek meg. Azzal magyarázták, hogy igen későn jár haza. Egy idős, kedves, göndör hajú, csupaszív hölgy szerint, aki igen jó barátnőm lett, övé volt az egyetlen tengerpartra épült ház, és azért nem látta még arrafelé senki, mert az idős édesanyját ápolta a szomszédos városban. Furcsa volt, hogy évek óta ismerték anélkül, hogy többet tudtak volna róla. De Olaszországban gyakran éltek úgy egymás mellett az emberek, és találkoztak naponta, hogy a fontosabb kérdéseket feltették volna egymásnak.
Napról napra jobb kedvem lett. Esténként úgy aludtam el, hogy egy mondatot ismételgettem magamban. “A boldogság ígérete az élettel felér.” Pár perccel később, hogy a gondolataimba kúszott ez az idézet, amit talán egy biztosító reklámban hallottam, gyanús lett, hogy nem is így van pontosan, ezért rákerestem a neten. Heine Memento című verséből származott, és így hangzott: “Az ifjúság ígérete az élettel felér.”
Ez az ember olyan szeretettel és gyengédséggel fordult hozzám, amilyennel rég nem találkoztam. A közeledése tisztának, miden hátsó szándék nélkülinek tűnt. És ez bőven elég volt ahhoz, hogy boldogabb voltam, mint valaha.
A Tombachiarában töltött utolsó, teljes napon szeles idő volt, a hullámok pofozták a sziklákat. Hogy tisztább terepre érjek, beljebb úsztam a tengerben. Nem jutott eszembe, hogy ez veszélyes lehet. Aznap, először, nyugtalanul ébredtem. Mindjárt hazautazom, de újdonsült barátom egy szóval se faggatott még az otthoni életemről, a családomról, vagy arról, hogy mivel foglalkozom. Csak felszínes, formális kérdéseket tett fel, mint például, hogy merre jártam Olaszországban, vagy mi a kedvenc ételem. Először jól esett a tenger nagyvonalú cinkossága. Mint mindig, ha a hatalmas, sós vízben úsztam, most is eltörpültek a saját problémáim a végtelenhez képest. Én alkalmazkodtam az óriáshoz, próbáltam felvenni nagyvonalú közönyét. Másfelől elszállt minden félelmem, erősnek és sérthetetlennek, legyőzhetetlennek éreztem magamat.
De hirtelen még viharosabb hullámok csapkodtak, és bármilyen erőt is fejtettem ki, nem haladtam a part irányába. Rajtam kívül senki sem volt a vízben, a távolban, a parton sem láttam embert. Magába szippantott az ijedtség, pont, mint amikor egyszer a hónom alatt egy csomót tapintottam ki. Amíg az orvos azt nem mondta, hogy nyugodjak meg, csak egy szőrtüsző gyulladhatott be, hiszen fáj, ha megnyomom, semmi más nem érdekelt. De ez a hirtelen támadt viharos szél csak egy pillanatig tartott. Varázsütésre csendesedtek el a hullámok. Meg kellett volna könnyebbülnöm, fellélegeznem, hogy megmenekültem, de nem így történt. Mintha elfelejtettem volna, milyen érzésekből tevődik össze a gondtalanság, még akkor sem kaptam levegőt, amikor a partra léptem. Vagy az is lehet, hogy már a vihar előtt, a vízbe is a haláltól való félelemmel ereszkedtem bele? Tinédzser koromban egyszer a tériszonyomról beszéltem a szerelmemnek. Ő azt mondta, biztos nem a magasságtól félek, hanem saját magamtól, attól az érzéstől, hogy vágyom rá, hogy leugorjak. Akkor megdöbbentett az elmélete, de akárhányszor a magasban voltam, eszembe jutott, hogy igaza volt. Valóban ott van bennem a mozdulat, amivel egy csapásra tönkre tehetem magamat.
Szép nyugodtan felöltöztem, és hazasétáltam. Az út menti bódékban facsart narancsot és limonádét árultak. Idefelé jövet jókedvem támadt a világítóan élénk színű gyümölcsök és az őket cirógató zöld levelek láttán, de most nem jött magától a vidámság. A bódé, és a mosolygós, cserzett bőrű árus láttán felidéztem, hogy egy kellemes pillanatot élek át. Mintha beprogramoztak volna. Otthon letusoltam, és átgondoltam, milyen ruhát vegyek fel az estére. De a mintegy fél órát, amire a ruhadarab kiválasztásához volt szükségem, időpazarlásnak éreztem. Kicsit még izgatott voltam, hisz aznap este készültünk utoljára találkozni.
Egy, a fő térből nyíló, kis, hangulatos utcában volt egy borozó, ahol az italokhoz finom falatkákat is lehetett harapni, itt beszéltünk meg este kilenkor találkozót a szokásos társasággal. Este tízre már mindenki ott volt, de azt senki sem tudta, hogy ő miért nem érkezett még meg, és hogy hol van. Tíz óra tíz perckor írt egy üzenetet a közös barátunknak, hogy hamarosan itt lesz, fontos dolga akadt.
Bár – mint mindig – mosolygott, amikor belépett a borozóba, az arcán a szokásos kedvesség, közvetlenség helyett közöny volt. Mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna most, mint a korábbi napokban. Bár a többiek mondatait figyelmesen hallgatta, nekem nem tudott a szemembe nézni. Ha a többiek kérdeztek az otthoni életemről, az általam tervezett ruhák stílusáról, vagy Budapestről, idegesen dobolt a lábával, és úgy tett, mintha semmit nem hallott volna. Azon töprengtem, mi értelme ennek az egésznek. Mi értelme volt minden nap magához szorítania, és mi értelme van annak, hogy most annyi figyelmet se tud nekem szentelni, akár egy kedves ismerősének, barátjának. De egyik pillanatról a másikra összeszedte magát, és – bár még mindig úgy tűnt, nehezére esik rám néznie – kedves gesztusokat tett: rendelt a kedvenc, málnás süteményemből, majd megkínált belőle. Telefonon kikereste a weboldalamat, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. De aztán, mintha ettől is zavarba jött volna, inkább csetelni kezdett, és nem foglalkozott velem.
Az ilyen alakokat szoktam nagy ívben elkerülni. Világ életemben rühelltem azt, aki egy társaságban, vagy egy másik ember mellett nem képes jelen lenni. Aki szivatta, provokálta az embereket, vagy egész egyszerűen csak élvezte, hogy zavarba hozza őket, és azok még az udvariatlanságát is elfogadják. De most nem hittem a szememnek. Ki ez az ember, és hány arca van? Mi szükség erre a viselkedésre? Miért és kinek kell bebizonyítania, hogy nem is érdeklem?
Tűkön ültem, és szerettem volna, ha minél előbb véget ér az este. Legszívesebben azonnal hazamentem volna, hisz semmi értelmesről nem beszéltünk, ugyanazok a poénok ismétlődtek, mint a korábbi napokban. Senkiről nem tudtam meg többet, hisz én sem voltam képes érdemi kérdéseket feltenni: zavarban voltam attól, hogy ő levegőnek nézett. A kocsmából kilépve el akartam kerülni a kínos helyzetet, ezért elindultam felé, hogy gyorsan és formálisan elköszönjek, de ő legnagyobb meglepetésemre megelőzött: “Mikor indulsz holnap? Előtte feltétlenül találkozzunk!” Talán furcsa, de nem hittem el, hogy még valóban látni szeretne. Sőt, arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán válaszoltam-e, és ha igen, mit. De másnap üzenetet váltottunk, és úgy tűnt – bár a pontos helyről és óráról még mindig nem esett szó – hogy most először kettesben leszünk. Így hát egy nappal elhalasztottam az utazásomat.
Délután írta azt, hogy ha gondolom, este ugorjak fel hozzá egy kávéra, a temető feletti kis dombon lakik, a tengertől kétszáz méterre. Ne értsem félre, ő egészen biztosan nincsen kész arra, hogy a barátságnál többet nyújtson számomra, de ő is eljöhet értem, és sétálhatunk egyet a tengerparton. Egyelőre nem tudja pontosan, mikor végez az utazási irodában, de majd beszélünk, írjak én is, ha végeztem a vacsorával. Azt válaszoltam, hogy szívesen meglátogatom. Szerettem volna látni az otthonát, és szerettem volna kettesben maradni vele.
A máshol zsúfolt városban ezen a dombon egyedül az ő háza állt. Körülötte több száz méterre nem lakott senki. Örültem, hogy végre láthatok egy szeletet az életéből. A lakásban a kevés, valóban szükséges tárgy és bútordarab mind rendben, a helyén volt. Bár nekem rengeteg holmim van, szinte hajszálpontosan úgy nézett ki a berendezés, mint a saját házamban. A modern stílusú könyvespolc mellett egy körülbelül százéves, faragott fotel állt – pontosan úgy, ahogy nálam, és a konyhaasztal mellett ugyanolyan nádfonatos, rusztikus székek voltak – csak egy picit más árnyalatban – mint az én kis házamban. De az volt a legmeglepőbb és a legfélelmetesebb, hogy a falon három, idealizált nőalakot ábrázoló, tizenkilencedik századi stílusban készült festmény lógott. Sosem láttam még férfi lakásában ilyen festményeket: úgy éreztem, hogy nehezebb lenne velük versenyeznem, mint egy meglévő, hús-vér barátnővel. Mellettük egész biztosan nem lenne esélyem.
A konyha és a nappali egy légtérben helyezkedett el. Ő a dívány felé közelített, de aztán eszébe jutott, hogy illik megkínálnia valamivel. Ritkán iszom sört, de az utóbbi estéken olyan forró, afrikai szelek fújtak, hogy mindig szomjas voltam. Sört vett ki tehát a hűtőből, és – mivel a dívány előtt nem volt asztal – a konyhaasztalra egy különösen szép, arany szegélyű, sörhöz egyáltalán nem illő, elegáns poharat tett le, magának pedig egy egyszerű poharat választott. Szokatlan volt számomra a pezsgős vacsorához illő tárgy. Majdnem megszólaltam, hogy “minek köszönhető ez a különös figyelem”, de inkább a beszélgetésünkre koncentráltam. Én nem voltam zavarban, ő egy kicsit talán igen. Figyelt ugyan arra, amit mondok, de egyre közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, hogy nyugtalan. Aztán hirtelen, a hőségre hivatkozva felállt, hogy kereszthuzatot csináljon, és kiment a nappaliból. Én ekkor a dívány melletti könyvespolchoz léptem, hogy megnézzem, milyen könyveket olvas, de pár pillanat múlva újra a nappailban termett. Most a dívány szélére ült le. Én pedig hozzá egészen közel.
Ha nem szólt volna előre, hogy ne értsem félre a helyzetet, biztos lettem volna benne, hogy meg akar hódítani. Egy férfi sem viselkedik így, aki barátként, haverként tekint egy nőre. Talán két percig ültünk egymás mellett, amikor megszorítottam a kezét. Ő magához húzott, a mellkasomba fúrta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. Fél órán keresztül szorított, egyre erősebben. Akkor tudtam meg, hogy milyen is egy ölelés valójában. Korábban egy kedves gesztusnak hittem, amiben az ember a szeretetét, a gyengédségét fejezi ki a másik iránt, de közben mégis átnéz a másik ember válla felett. Ám ő most az arcbőrömhöz nyomta a borostáit, és én belé temettem az arcomat. Boldog voltam, hogy legalább a “lenyomatát” őrizhetem majd magamon.
Természetes volt, hogy megcsókoltam.
Óvatosan, ügyelve arra, hogy ezt csak válasznak, ne pedig saját döntésének, kezdeményezésének érezzem, visszacsókolt. Kis idő múlva viszont halkan, fojtott hangon megszólalt: “nem tehetjük ezt”. Nem vettem tudomást a kijelentéséről, tovább csókoltam. De aztán megint halkan, ezúttal határozottabban szólalt meg: “Köztünk csak barátság lehet.” “Miért?” – kérdeztem vissza. De a kérdésemre vágott egy fintort. Látszott, nincs ínyére, hogy válaszolnia kell. Az ölében ültem, a lábamat a lábán átkulcsolva, ő pedig hebegve habogva magyarázni kezdett. Nevetséges volt és hiteltelen. Így hát rám terelte a hangsúlyt, hogy egész biztosan nem ilyen életre vágyom, nem itt és nem most, ő rengeteget dolgozik, és 1500 kilométerre lakik attól, ahol én a számomra fontos dolgokat megtaláltam. Tévedhetek, ki tudja mit látok benne, milyen álomképeket vetítetek a személyébe, azzal se vagyok tisztában, ki is ő valójában, egyáltalán nem ismerem. Legörbült a szám széle, sírni kezdtem. Úgy éreztem, az élet egyik legnemesebb érzését, a vonzalmat, a szerelmet gyalázza meg, húzza le.
De ő megijedt, hogy szomorú vagyok, kedvesen rám nézett, azt mondta, forduljak vissza, nevessek rá. És újra magához szorított. Akkor úgy éreztem, sosem szeretett még ennyire senki, de abban is biztos voltam – ki tudja, miért – hogy az elhatározásán, hogy köztünk csak barátság lehet, sosem fog változtatni.
Kevéssel éjfél előtt hirtelen eltolt magától, felállt a diványról, és magabiztos, öblös hangon megszólalt: “Most már ideje, hogy mindketten aludni menjünk.” Felpattantam én is, mint aki köteles engedelmeskedni, de egy kérdés még bennem rekedt, bár ekkor már nehezen jött ki szó a torkomon: “De azért hallunk még egymás felől, ugye? Beszélünk néha telefonon?” Szégyelltem magamat, hogy így koldulom egy másik ember figyelmét, törődését, de izgatottam vártam a választ.
Újra eltorzult az arca, és elfordult tőlem. “Hát persze”, hebegte, minden meggyőződés nélkül. “Különösen fontos emberek vagyunk egymás életében.” – de ez a mondata is – mint sok másik – hiteltelenül lógott a levegőben. Egyedül az ölelésében, a kézfogásában éreztem őt valóságosnak. De a szavai elgurultak, súlytalannak, betanultnak tűntek.
“Hazakísérjelek, vagy hazatalálsz egyedül is?” – kérdezte, most már fényévnyire az előző mozdulatainktól. “Kísérj el” – válaszoltam. A kocsiban, idegességemben erősen vakarni kezdtem a karomat, az előző napokban mindenféle rovarok csíptek meg. Sebesre téptem a bőrömet a számomra szokatlan klíma szokatlan mérgeitől. Hogy megnyugtasson, megfogta a karomat – az égés alább is hagyott. De, amikor leparkolt a kapuban, a kocsiból már nem szállt ki, és ezúttal se csókot, se pedig ölelést nem kaptam. Mit is mondhattam volna, hogy ne legyek a terhére, de ne is tűnjek közömbösnek, hiszen szerelmes voltam belé, és talán most láttam utoljára. “Miért találkoztunk, ha többé nem lesz dolgunk egymással?” – kérdeztem, de nem hangosan, csak magamban forgatva a mondatot. De úgy tűnik, meghallotta. “Én egy különös személy vagyok az életedben, Rita. A saját, személyes halálod vagyok.” – válaszolta. ”Most hazautazol. Majd írsz egy üzenetet, hogy rendben megérkeztél. Egy darabig rossz kedvű leszel, úgy érzed, sehol sem találod a helyedet. A szokásos hobbijaid, a kedvenc ételeid, a macskáid, a csodás ruháid nem tesznek majd boldoggá. Lesz olyan barátod, akit el is veszítesz, de újakat szerzel majd, talán olyanokat, akiknek szintén volt egy ilyen, hogy is mondjam, különös személy az életükben. De ez az űr, ez a melankólia majd arra kényszerít, hogy végiggondold, mit is akarsz valójában csinálni.
Úgy szálltam ki a kocsiból, és éltem a következő pár hónapban, pár évben, mint akit leforráztak. Azt hittem – hisz minden film és irodalmi mű azt sugallta -, hogy a saját halálunkkal csupán az életünk végén találkozhatunk. De már tudom, hogy ez nem így van. Ráadásul szerelmes voltam, mint előtte és később soha senkibe, reménytelenül és értelmetlenül, pont belé. A vele való újratalálkozást – nem kell magyaráznom, hogy miért – jobb is volt, ha nem vártam. Dehát a szívnek – mint tudjuk – nem lehet parancsolni.