Talán máshogy öltözködöm, mint a többiek. Szűk famert és szűk bársony felsőket hordok. Kedvenc cipőm egy piros lakk körömcipő. Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy nekem is olyan stílusú ruhákat kéne hordanom, mint a többi lánynak az osztályban: bővebb farmert és hosszú, bő pulóvereket, vagy, a csinosabbak hímzett, népviseleti blúzt, nyáron pedig bokáig érő, lenge ruhát bőr saruval. De, amikor tavasszal az erdélyi testvérosztályunknál jártunk, az egyik ottani lány odajött hozzám, és minden kertelés nélkül megmondta, hogy ezekben a ruhákban – főleg, hogy van is rajtam pár kiló plusz – nem jól nézek ki. Figyeljem csak meg, mit visel a többi osztálytársam.

“Légy átkozott, szőlő zamatja! S legszebb percedben, Szerelem! Reménység! És a hit malasztja! De legkivált te: türelem!” Hatéves koromtól egyedüli, igaz otthonomat az irodalomban találtam meg. De sose hatott rám még úgy könyv, mint Goethe Faustja. Minden regényben egy illuzórikus világgal találkozunk, akárcsak az életben: minden nap hazudunk magunknak ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Az emberek bármibe belekapaszkodnak, csak hogy ne kelljen szembenézniük életük értelmetlenségével. De nekem most nincs mibe, és lehet, hogy nem is akarok. Goethe drámai költeménye az első könyv, amelyben nem leplezik, hogy az élet sokszor értelmetlen. Faust doktor a legnemesebb emberi dologra vágyik: mindent szeretne tudni a világról. Kitartóan küzd, kutat és tanul, és ehhez mit kell tennie? Hogy tud csak elérni a legmagasabb, a legösszetettebb tudáshoz? Ha Mefisztónak eladja a lelkét. Két dolog idegesít nagyon ebben a tettben: egy ilyen okos ember, mint Faust Doktor, hogy lehet, hogy nincs tisztában azzal, milyen súlyos következményekkel jár az ördöggel való paktum. Nemcsak súlyos, de beláthatatlan következményekkel. Mi sosem láthatjuk át, mire készül pontosan az ördög. Faust legalább olyan ostoba, mint azok az emberek, akik megállnak az Örs Vezér téren, hogy fogadást kössenek a csalóval, aki össze-vissza pakolgatja a gyufásdobozokat, hogy melyik alatt van a dobókocka. Hogyan is hiszik el maguknak, hogy ők majd átlátják a csaló kézmozdulatait. A másik pedig az, hogy Faust gondolkodás nélkül feláldozza Margitot, vagyis a tiszta szerelmet. Először hihetetlennek tűnik, hogy egy hős, egy főszereplő elutasítja ezt az érzelmet, lemond egy őt olyannyira szeretni tudó nőről, mint Margit, de aztán eszembe jut a Hamlet, amit még év elején olvastunk. Bár, ott talán egy kicsit más a helyzet. Csak első olvasatra tűnik úgy, hogy Hamlet játszadozott Opheliával. Úristen, mennyire utálom ezt a mondatot, hogy “Ophelia, vonulj kolostorba!” Kinyílik a zsebemben a bicska, hogy ilyen fentről, ilyen gőgösen beszél egy férfi az őt szerető nővel, ráadásul utasítgatja, mintha a kutyája lenne. Második olvasatra már felmerül az a verzió is – de ezt a tanárnő mondta, nekem nem jutott volna eszembe – hogy Hamlet így próbálja óvni Opheliát attól, hogy ő is áldozatul essen az udvari játszmáknak, mert ő már rájött, hogy az anyja és a mostohaapja árulásra készülnek ellene is. Hát nem tudom. Szerintem az a férfi, aki eltitkolja vagy letagadja a szerelmes nő előtt, hogy ő is viszont szereti, és nem az a legfőbb célja, hogy a tiszta, őszinte szerelmet, ezt a hatalmas kincset mentse, óvja, az a férfi a legkegyetlenebb gyilkosságot, vagyis lélekgyilkosságot követ el.

Én két éve gyötrődöm azon, hogy Dávid vajon szeretett-e, amikor járni kezdett hozzánk, és ha igen, mégis mivel, miért tántorítottam el. Mit látott bennem az elején, akkor, amikor elszavaltam az első október 23-i ünnepségen az Egy mondat a zsarnokságról-t, és amikor az első csókolózásunk után azt mondta, nekünk ezt még nem lenne szabad, hisz én alig múltam tizennégy, ő pedig már húszéves volt, de aztán két nap múlva mégis megjelent egy csokor virággal. Halálosan szerelmes voltam belé, mégis minden egyes találkozásunk után olyan elégedetlen volt velem, mintha mindebből semmit nem érzékelt volna. Vajon nem mutattam ki eléggé az érzéseimet?

Most Rákospalotán lakunk, mert anyám élettársához költöztünk, egy panel negyedik emeletére. Először örültem a változásnak, mert falun semmi lehetőségem nem volt, hogy színházba, moziba járjak, vagy hogy barátokkal beüljünk valahová. De most is csak otthon tanulok vagy olvasok, hétvégén is, mert még senkit nem ismerek.

A múlt hónapban viszont, a gimiben a nyolcvan éves angol tanárunk, Gerda néni bejelentette, hogy elmehetünk vele az Operába, a Tannhauserre, ki kér jegyeket. Természetesen jelentkeztem. Nem akartam elkésni az előadásról, és nem tudtam pontosan kiszámítani, mennyi idő alatt érek majd oda Rákospalotáról, ezért fél órával az előadás kezdete előtt már ott toporogtam a főbejárat előtt, Gerda nénire várva. De Gerda néni az órákról is késni szokott.

Nagy, csillag alakú, kristály fülbevaló van rajtam és anyám pink, szövet téli kabátja. Egy olasz férfi lép oda hozzám, már nem fiatal, talán negyven éves lehet. Angolul szólít meg, de én németül jobban tudok. Látszik rajta, hogy nagyon szeretne velem beszélgetni, ezért minden német szót összevakar, ami csak eszébe jut. “Nekem a legjobb helyre van jegyem, a színpad melletti páholyban. Neked is veszek oda, gyere velem. Ne menj fel a harmadik emeletre, ahol én ülök, onnan mindent fogsz látni.” Figyelmesen hallgatom, amit mond, furának érzem ezt az egész helyzetet, hogyan dönthetnék én arról, hova üljek az Operában, ha az iskola már vett jegyet nekem. A fickó egyáltalán nem tetszik, egy foga hiányzik is, de imponál az elszántsága. “Az előadás után elviszlek egy étterembe.” – folytatja, nem értem, hogy mondhat nekem ilyet. Eszembe jut, hogy anyám, amikor a moziból kicsit később értem haza, az utca közepén várt, vasvillával a kezében. De előadás előtt pár perccel megérkezik Gerda néni, kis, krokodilbőr táskájával, és elindulunk az oldalsó bejárat felé, a másik öt gyerekkel az iskolából. A Tannhauser nyitánya csodálatos, magával ragad. (Egyszer már jártam korábban az Operában, akkor még Poroszlóról utaztunk fel az énektanárnővel, és a Bánk bánt néztük meg.) Maga a történet persze megint az emberi ostobaság diadala: hogy lehet egy dalnokot halálra ítélni, vagy száműzni azért, mert a szenvedélyes szerelmet dicsőíti. Úgy látszik, mindig mindenhol alakoskodni kell, az igazságot senki sem akarja hallani, senki sem mer szembenézni vele. Pont, mint a kedvenc népmesémben, amikor a király legkisebbik lánya azt feleli az apjának, “Én úgy szeretlek, apám, mint a sót”, mire a király osotobaságában száműzi őt. (Na, többek között ezért is sózok meg jól miden ételt, bár azt mondják egészségtelen. Hogy lenne már egészségtelen az, ami a Föld 70 százalékát kitevő tengerek alapvető eleme, hisz egy liter tengervízben átlagosan 35 gramm só van. Bár, azt kevesen tudják, hogy eredetileg minden víz a Földön édesvíz volt. Az, hogy ma sósak a tengerek, annak köszönhető, hogy a Földön háromszáz millió évvel ezelőtt heves vulkáni aktivitás zajlott, és a savas eső a kőzetekben található anyagokat – klór, magnézium, nátrium – kioldotta, így azok a vizekbe kerültek. Tehát, amikor úszás közben tengervizet nyelünk véletlenül, valójában a több millió évvel ezelőtti hegyeket nyalogatjuk.) De, azt hiszem, az operák cselekménye lényegtelen is, apropó csak arra, hogy az énekesek szabadjára engedjék az érzéseiket. Sajátos, zárt világ. El se tudom képzelni, hogy az operaénekesek valaha is elhagyják ezt a csodálatos épületet, és teszem azt, kempingeznek a Balaton parton.

Bár még mindig Dávidba vagyok szerelmes, de az egyik osztálytársam, Janó mondatai, gesztusai a magyar, a töri, a hittan vagy a fizikaórákon megdöbbentenek, elgondolkodtatnak. Kár, hogy ő nem figyelt fel rám, mi több, el se tudom képzelni, hogy olyan emberi dolgok, mint a nők iránti vonzalom, a szerelem, egy séta, koncert vagy a barátokkal való hülyülés érdekelnék. Hittanórán például, amikor az égvilágon mindenről szoktunk beszélgetni, egyszer azt kérdezte a lelkész-tanárunk, mi alapján választunk magunknak hivatást. Janó szerint az az ideális, ha az ember kitanul egy olyan szakmát, mint például a kőműves, mert akkor mindig lesz munkája, amivel nagyon sokat kereshet, de elvégez egy doktori programot is, mert a magas szintű tanulás, a tudás, az életet nemesebbé, teljesebbé, boldoggá teszi. Bődületes baromságnak tűnik, amit mond, de nagyon tetszik. Janó folyton megdöbbent és meglep, minden válasza kiszámíthatatlan és nyugtalanító, ezért egyre többször jut eszembe.

Egyik vasárnap kirándulni megyünk az osztállyal a budai hegyekbe. Eltévedünk, és így legalább negyven kilométert menetelünk megállás nélkül. Jólesően elfáradok, most először túráztam életemben ekkorát. Visszafelé, a HÉV-en Janó velem szembe ül le. Az ablaknak támasztom a fejemet, és behunyom a szemem, mintha aludnék, hogy ne kelljen vele beszélgetnem, mert nem tudnám, mit is mondjak, és így legalább hallom, hogy a többiek miről diskurálnak. “Na, Kovács Líra elaludt.” – dörmögi Janó ironikusan, mintha kést vágna belém. Azt hiszi, attól, hogy hallott már szavalni és beszélni magyarórán, már ismer is. Hogy utálom ezt a gőgös felsőbbrendűséget! Ez most talán még jobban fáj, mint a faliújságra szögezett fotó. Azzal igazából nem is azonosultam, hisz a testemnek csak egy részletét emelte ki, ráadásul az arcom nem is látszott rajta, de ez a két szó én voltam. A létezésem pusztán ebben a két szóban összefoglalható. Miről is beszélgetne velem Janó, csak egy kétlábon járó szépirodalmi tár vagyok. Vagy lenne még valami más is bennem?

Faust a második részben elnyeri a világ valaha élt legszebb nőjének, Helénának a szerelmét. Befolyásos ember lesz. Bármelyik korba visszautazhat, Mefisztó segítségével tetszés szerint alakíthatja a történelem folyását, és az emberek viselkedését, döntéseit. Miért is érné be ennyivel? Nem, neki semmi sem elég, a tengert akarja igába hajtani, megzabolázni, területeit elhódítani. Semmit sem ért a nagy óriásból. Nem csodálja, nem akar tanulni tőle, CSAKIS az érdekli, hogy leuralhassa Pusztán önmagának a tengerre tett hatása, a tenger feletti hatalma izgatja. Milyen szánalmas és ostoba dolog ez! Egy üres élet méltó koronája, méltó befejezése.

“Magára vonta szememet a tenger;

dagadt önnönmagára tornyosulva,

majd abbahagyta s bősz hullámsereggel

a part lapályát ostromolta zúgva.

És bosszantott ez: a jogtisztelő

szabad lélekben így ébreszt dacot

a szenvedélyes, önhitt nyers erő

izgágasága, és utálatot.

Véletlen volna? Néztem egyre már:

megállt, majd visszahömpölygött az ár,

büszkén elért célját feladta ő;

s így játszik ismét, ha órája jő.

(…)

Kúszik felénk ezer s ezernyi ponton,

meddő maga, hogy meddőséget ontson;

nő, hömpölyög, kicsap, s a partvidék

rút, puszta sávja jelzi árterét.

Hullámokat lelkes rohamra késztet,

majd meghátrál, s közben semmit se végzett.

Kétségbe kell esnem, míg tart e látvány,

a bősz elem céltalan tombolásán!

S megpróbál önmagán túlnőni elmém;

itt küzdenék, legyőzni ezt szeretném.”

Azt hiszem, tudom, hogyan lehetetett volna Faust boldog. (Egy percre sem volt az, sosem kiáltott fel – akkor a szerződésük értelmében az ördög meg is kaparintotta volna a lelkét). Szerintem Janó sem boldog. Persze most még én sem vagyok az. Dehát a tenger sem volt mindig sós.