Több száz kilométeren, egy kerek napon át utaztunk. Kirepültem a vasárnapi, fekete-fehér focimeccsek, a rántott hús, a kerti, műanyag kiskád, a szekrénysorok, a mellettünk lévő, ledózerolt, elhagyatott gyár, a rejtélyes gyilkosságokkal teli, hatalmas, Aggteleki-hegység és erdők, a műanyag játékok és színesceruzák világából.

Egy nudista kempingben ütöttük fel a sátrakat.

Alighogy megérkeztünk, mi, gyerekek előrerohantunk, szaladtunk a bokánkat csapkodó hullámokban. Hiszen aki a tengerhez utazik, annak első léptei a hatalmas vízhez visznek.

Aztán beúsztunk a nyílt tenger felé. Én, aki a szárazföldön szinte mindentől féltem, mert a tárgyaknak és az embereknek súlyuk volt, és mintha mindig zuhanni készültek volna, vagy nekicsapódni egy másik, szilárd testnek, most legyőzhetetlennek éreztem magamat.

A vízben egyedül vagy. Aki saját magától fél, az a víztől is retteg. A víz kiterjeszti a határaidat, és messzire viszi a hangodat. Tiszta, manipulálhatatlan, őszinte közeg. Lakói ismerősök és megbízhatóan némák voltak számomra, mégis csábító, elérhetetlen hatalommal rendelkeztek: nem szorultak rá a földi levegőre.

El tudtam volna képzelni az életemet abban a kempingben.

Apám néha megmelegített egy otthonról hozott konzervet, a legfinomabb a töltött káposztás volt. Nem hasonlított se anyám, se nagyanyám főztjére, minden természetes és ismerős íztől távol állt, senkihez sem tartozott, lógott a levegőben, akárcsak mi, mert egy külföldi kempingben, szinte a senkiföldjén nyaraltunk. Otthon is ez volt a vágyam: hogy elinduljak a hosszú, látszólag sehová sem vezető úton, vagy a házunk mögötti, hatalmas, beláthatatlan mezőn, és ne tudjam, hová tart az utam, felfedezzek valamit, amit előttem senki nem látott, ahol előttem senki sem járt, majd eggyé váljak avval az új csodával, a személyiségem részévé váljon. Párszor útnak indultam, de hamar észbe kaptam, hogy vajon hol is aludnék, mit ennék, és hazakullogtam.

Atléta alkatú, szőke, göndör hajú, kék szemű, rendkívül jóképű apám egy nap az egész társaságnak halászlét főzött. Sosem kívánt az emberek kedvében járni, inkább megdöbbenteni és provokálni akarta őket. Engem korán megtanított arra, hogy ne legyen előzetes elképzelésem az ételről. Mindig az a pillanat döntse el, hogy milyennek érzem az adott fogást, amikor a számba veszem az első falatot. Ne képzeljek, és ne várjak el semmit. Nem volt olyan étel, ami ne került volna az asztalunkra. Egy gombahatározó-könyv segítségével felfedezte a környék összes gombafajtáját, minden nap másik került az asztalunkra. Ki tudja, miért, anyám sem félt, csak a szomszédban lakó, idős tanárbácsi aggódott értünk, mert olyan gombákat, amiket apám gyűjtött, ő sosem látott még azon a környéken, pedig már a nagyszülei is Kurityánban születtek.

Apám nem használt recepteket. Rengeteg fűszert dobált a fazékba, látszólag minden logika vagy elgondolás nélkül, merészen. Engem is arra tanított, hogy így kell főzni. “Szagolj meg mindent, és semmitől se félj! El nem ronthatod.” Éti csigát, agyvelős rántottát, hagymán sült disznóvért, nyúlbográcsost ettünk.

Most a tengerparton, halászlét főzve, az erőspaprika inspirálta. Mérték nélkül szórta a bográcsba Karcsi bácsi csípős, szárított porát. A tengeri fenyők árnyékában, az alumínium vázas kempingasztal körül, a kempingszékekbe süppedve kezdtük kanalazni a forró, galambvérpiros halászlét. A gyerekek, miután belekóstoltak, könnyezni kezdtek, feladták. Égett a szájpadlásuk. Megvigasztalódtak egy-két háztartási keksszel, aztán gyorsan játszani mentek. A felnőttek tovább kanalaztak, de kényszerből – mert muszáj valamit enni – és sok kenyérrel küzdötték le a torkukon az ételt. Én nem kínlódtam. Ismerkedtem a “csípős”” fogalmával, új távlatokat nyitott meg előttem. Beleengedtem magamat a túlzások, az “elfűszerezés” világába. Mulattatott. Mindig cinkosságot vállaltam apámmal. “Az én lányom mindent megevett, akkor mi bajotok van ezzel a halászlével? Ő kibírta, ti meg nem.” – dörmögte a barátainak.

Majd beült a gumicsónakba, és délutánra eltűnt a tengeren. Este egy lavórnyi tengeri sünnel érkezett. “Megvan a holnapi ebédünk.” – mondta büszkén, kaján vigyorral.

Szerettem nézni, hogy a borsodi, bévékás, több műszakos világban gyökértelennek tűnő apám otthonra talált a tengerben. Minden nap más “kincset” gyűjtött a kristálytiszta, sós vízben: kagylókat, kishalakat, sünöket fogott.

Amikor negyvenöt évesen, először utaztam Abbáziába, már sokadjára láttam a tengert. Az élmény mégis ahhoz volt fogható, mint amikor hatévesen, először jártam a nagy óriás partján. Megnyílt előttem egy fejezet a saját világomból.