Amíg Európa északi városaiban az embernek az az érzése, hogy az építészek a nagy egésszel, a városkép összhatására koncentráltak, addig délen a lélek és a tekintet elmerül a sok apró szépségben. Boldogsággal tölt el, hogy itt minden centiméter, minden kis apróság számít, fontos üzenetet hordoz. Ahogy egy homlokzat meghatározó eleme az erkélykorlát, épp olyan fontos egy vasárnapi ebédre megterített asztalnál, hogy milyen színű és mintájú szalvéta van rajta.

Délen az emberek tudják, hogy az életünket az apró szépségek töltik ki.

A bárban, ahol a croissantunkat és narancslevünket fogyasztottuk el, a környékbeli bankok alkalmazottai jártak reggelizni. A nőkön elegáns, lágy esésű, kasmír szövet kabát volt, derekán anyagából megkötővel. A tél és az átmeneti idő legelegánsabb kabátja. Magyarországon majd mindenki pufi dzsekiben jár, ragaszkodnak hozzá, mert az a kényelmes, sosem gyűrődik, és mert nem kelt benne feltűnést az ember, nem sütheti rá senki azt a “bélyeget”, hogy “hű de elegáns vagy”!.

Néha szenvedek ettől a sok szépségtől, mosolytól, kedvességtől. Úgy tűnik, hogy itt mindenki jól érzi magát. Szép ruhákat vesznek magukra, gyönyörűen, tökéletesen berendezett, tágas házakban élnek, és sosincsenek egyedül, hiszen elég csak a város fő terére lemenniük, vagy az elegáns utcákon végigsétálniuk, és akkor is megszólíthatják a másik embert, ha akkor látják őt először. Ismeretlen emberek elegyednek szóba egymással a bárokban, a piacokon. A szomszédok összejárnak, sőt, jártam olyan lakótelepen, ahol a vidám nyugdíjasok a garázsában rendeztek be magunkat egy pincét, és ott mulattak. Több évet éltem Olaszországban, és gyakran, legalább kéthavonta utazom ki. Ilyenkor magamba szívom az élet szeretét, és megtanulom, mitől szép egy város, és egy ünnepre terített asztal. De mindig ott duruzsol bennem egy hang: “ Az igazság a szomorúságból, a magányból, a kietlen tájakból is építkezik. De azt hiszem, ez a hang hamis. Az irigység beszél ilyenkor belőlem. Vannak ugyan olyan olasz ismerőseim, akik a tökéletes látszat utáni vágtájukban egy beszélgetés második mondatánál elfáraradnak, de olyanok is, akikkel felszabadultan szórakozunk, csodálatos borokkal koccintunk, és mégis el tudjuk egymásnak mondani a legfontosabb problémáinkat, dilemmáinkat. Ne ítéljük el, ne kategorizáljuk be a szépséget!

Én persze nyugtalan lélek vagyok, folyton keresem a tökéletes élet titkát. Néha úgy gondolom, a legszebb tájban, a természetben találom meg, néha pedig, hogy a tökéletes öltözetben, a legvidámabb, legönfeledtebb társaságban, a legszebb városban, vagy a leghosszabb beszélgetésben, levelezésben, ahol a legtöbb titkunkat tudtuk elmondani a másiknak, és ezáltal ráébredtünk, milyen rendkívül érdekes és különleges emberek vagyunk. Néha úgy gondolom, a tökéles élet titka a tökéletes szerelem, ami nem más, mint minden fentebb felsorolt tökéletességek összessége.

A minap az egyik kedves, idősebb barátnőm azt mondta, van olyan szerelem, ami csak egy pillanatig tart, de az akkor is maga a csoda. Ő évekkel ezelőtt, egyszer egy villamosról megpillantott egy férfit, egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy szerelmesek egymásba. Aztán a villamos tovább ment, ő pedig akkor úgy gondolta, az ilyen pillanatokért érdemes élni. Hát nem tudom. Engem ettől a történettől elfog a szomorúság.

Délen lepkekönnyű az élet? Miért? Mert süt a nap, és mert az ételnek jó íze van? A gyümölcs, a zöldség megérett? Közel van az élet ősi forrása, a tenger? Akkor lenne könnyű az élet, ha semmihez nem ragaszkodnék? Hisz a citromfa minden kertben, a hegyoldal minden szegletében megterem, holnap pont olyan jó idő lesz, mint ma volt, tehát nem kell a mai napfürdőzésemtől várnom a testem feltöltődését. De én nemcsak déli, északi is, keleti és nyugati származású, mentalitású vagyok. Nem könnyű a lelkem.

Az Amalfi-part a világ egyik legszebbnek tartott, a turisták által leginkább látogatott tája. Kacskaringós, sziklába vájt utak vezetnek a tenger fölött. A fény ezeken az öblökön játszik a legfelszabadultabban. Nászútra járnak ide boldog szerelmesek. Én pedig általában azért utazom, hogy lássam, el tudjam képzelni a boldogság formáit és tevékenységeit. Ha a boldogság formáit megtanultam, akkor magát a boldogságot is bármikor átélhetem. Hisz a forma minden, talán csak az létezik.

A városközpontokban és az utak mentén, lépten-nyomon kerámiboltokat látunk: a tányérok, asztalidíszek és a lámpák sárga, narancs, türkiz, királykék és smaragdzöld színben pompáznak. Add, Uram, hogy mindig ezek a színek és ezek a hajlékony formák éljenek a lelkünkben! Szeretném ezekkel a tányérokkal körbevenni magamat, de szerencsére borzalmasan drágák, így nem halmozom tovább a tárgyakat a házamban.

Sorrento, Positano, Amalfi: bóvli boltokkal, drága éttermekkel, turistákkal teli, csodaszép partra és kilátásra épült városok. Mindből menekülök. Bár tériszonyom van, csak az emelkedésnek, a hegymászásnak, a mélységnek és a magasságnak látom értelmét ezen a tájon. És a hegyoldalra ültetett citromfáknak. Gyümölcseik frissek, erősek, magyar szemnek szokatlanul vibráló színűek, nyugtalanítóan egyenetlen héjúak, rücskösek. Mindenhol ott vannak, mégis izgalommal, meglepetéssel kecsegtetnek. Szerelmes vagyok a citromba. Vagy a szerelmem hasonlít egy citromfára. Nincs nyugtom, mert magammal sehová nem vihetem, sőt, meg se terem annak a tájnak a földjében, ahol én élek. Egyáltalán semmilyen befolyásom nincs egy citromfa életére, sőt, semmit sem tudok kezdeni vele. Az én tanácsaimból nem kér, neveléséhez nem értek. Most ellátogattam hozzá, négy napig mindenhol találkoztam vele, meggyőződtem róla, hogy valóban létezik. És mivel nem láttam még embert, aki egy citromfa alatt élte volna le az életét, hazautaztam.

Titokban azt remélem, a hiányomat észrevette.