just a perfect day in italy
AVAGY AZ OLASZ ÉLETÉRZÉS
♦ KOVÁCS RITA | NOVELLA
Hajnali hatkor hőség és fény ömlik be az ablakon, mintha kellemes lávafolyam borítaná be az országot (már ha egy lávafolyamot nevezhetnénk kellemesnek). Olyan közel van a szemben lévő háztömb, hogy ha kinyújtanám a karomat, be tudnám venni a szomszéd ágyneműit, árnyék mégsincs sehol.
Hatvanmillió emberrel egy táborban nyaralok. Kellemesen, gondtalanul. Mindegy, hol vagyok, a félsziget északi részén, a csizma sarkában, vagy az andalító Toszkánában, az autópályán, a hangulatos belváros egyik bárjában, vagy egy elhagyatott, vidéki trattoriában, otthon érzem magam.
Kellemes érzés, jókedvre derül tőle az ember.
Amíg a kávé lefő, behajtogatom a csíkos strandepedőt és a fürdőruhát a szalmatáskába. A biztonság kedvéért még egy vastag könyvet is beteszek, bár nemigen lesz rá szükség. A tenger morajlása érdekesebb minden sornál.
Könnyű kempingszékeket, dinnyekockákkal és vízzel teli hűtőtáskát pakolunk a kocsiba. Az autó rádiójában arról fecsegnek, hogy a társadalmi és a földrajzi különbségek ellenére, az igaz szerelem utat tör magának. Az idős betelefonálók boldogok, hetvenévesen ismerkedtek meg, és sohasem voltak még ennyire szerelmesek, mint most. A meséjük életre kel. Szépen szabatosan fogalmaznak, ahogy – kortól, iskolázottságtól és élethelyzettől függetlenül – a legtöbb olasz. Sok autós hajt el mellettünk ugyanazon boldogság felé. Nem idegesek, nem dudálnak. Fülhallgatóval a fülükön telefonálnak, egészen a mi kocsinkig elér a mosolyuk. (Vajon hova teszik a boldogtalanságukat.)
A tenger felé tartó út felénél, egy Corte nevű, városra emlékeztető faluban megállunk. Tíz, tizenegy óra lehet, a helyi öregek épp aperitíveznek. Nem Spritzet isznak, mert az túl puccos, városi cucc lenne, hanem macchiatellót, vagy jófajta helyi habzó bort csapolva. Minden délelőttjüket, vagy az egész napjukat is itt töltik, mégsem alkoholisták, és még csak be sem rúgnak. Jókedvükben, nem pedig bánatukban isznak. Az emlékeket felidézni, nem pedig elfelejteni szeretnék. Könnyű, tizenegy fokos bort kortyolgatnak vastagfalú pohárból, és közben minden új, ismerős vagy ismeretlen betérővel beszédbe elegyednek.
Sokáig nem értettem, miért kell itt mindig megállnunk. Én célba szeretnék érni, hogy minél tovább élvezzem a tengpertartot. De az olasz életérzéshez az is hozzátartozik, hogy nem kell futni az élvezetek után. Sőt, jobb, ha nem is vágyunk olyan nagyon semmire!
Ha a főúton nagy a forgalom, a Brenta melletti gáton haladunk tovább. Az ég itt vakítóan fehér, nem kék, mint Közép-Olaszországban, vagy akár a Szent György-hegyen. Napszemüveget kell feltennem, hogy ki tudjam nyitni a szemem.
Monoton táj, csak néha töri meg egy hatalmas, szomszédok nélküli épület: többgenerációs, földműves családok laktak itt. A portákra gond nélkül be lehet látni, nem takarják hatalmas, tömör kerítéssel. Rend van. Nyoma sincs fölösleges, felhalmozott, begyűjtött vagy épp használatban levő tárgyaknak. Vonzanak ezek a négy, ötszáz négyzetméteres házak. Nehéz elképzelni, hogy békében lakott itt együtt ennyi ember, anélkül, hogy felhánytorgatták volna egymásnak többgenerációs sérelmeiket. Csak a közös ebédek, a közös vacsorák, a közös gyereknevelések adta örömöknek élve.
Sokszor jártam végig ezt a tengerhez tartó szakaszt, volt időm itt gondolkodni. Melankolikus, álmodozó ember vagyok. Bár szeretem a jó borokat, a különleges vagy csak egyszerűen, jól elkészített fogásokat, a zenét, a változatos tájakat és a városokat, a sziporkázó társaságot, és aki ismer, életvidám embernek tart, de gyakran fordulok magamba.
Ide vendégként járok, hogy – ha csak rövid időre is – imitáljam a gondtalan, a gondolattalanságot.
Mielőtt Chioggába érnénk, elfordulunk Isola Verde, vagy ahogy a helyiek hívják, Bacucco irányába. Ez kevésbé zsúfolt hely, mint Chioggia tengerpartrja, vagyis Sottomarina. Könnyen lehet parkolót találni, és mivel a tengerparti rész nem nyúlik be több száz méterre, mint Sottomarinában, mindig le tudunk olyan helyre feküdni, ahol még halljuk a tenger morajlását.
A parthoz a homokbuckákra nőtt pinétán, vagyis a tengeri fenyőerdőn keresztül lehet eljutni. Beszippantani a tengervízzel élő fenyők illatát: ez legalább olyan fontos dolog, mint az ételhez illő bort választani.
Gyalogolunk a két kilométeres, homokos tengerparton. Futók, tempósan menetelők jönnek velünk szembe. Vannak, akik itt beszélik meg a legutóbbi életeseményeiket, vagy a munkahelyi problémáikat, ahogy a budapestiek a kávézókban.
A homokban gyerekek játszanak, és szerelmespárok ölelik át egymást.
Sokaknak már pirosra égett a bőrük, mert nem tudták felmérni, milyen az ereje az itáliai napnak a kvarcszemekkel kevert homokról visszatükröződve, vagy nem hitték el, hogy a napernyő és a botok között kifeszített vászon alatt is utolérnek a sugarak.
Különböző életek futnak itt egymáshoz közel, párhuzamosan: az olaszok tudják, hogy ha társaságban vannak, a saját problémáik kevésbé nyomasztóak. A városokban is, amikor minden üzlet zárva van, látszólag céltalanul korzóznak.
Még egy ilyen kis, eldugott helyen is, mint Bacuccóban, Smaragd-partot megszégyenítően sokféle bár van. Van itt karibtengerhangulatú, nádfedeles bisztró. Hosszú, göndör hajú, kisportolt testű tulajdonosa Kubából költözött vissza. Most, mint az élet császára, a pultra könyökölve pöfékel, és csak a bennfennteseket (az ismerőseit, vagy a napágyat is kölcsönzőket) engedi be. Van fehér műanyagpadlós és műanyagasztalos, műanyagszékes monstrum, ahol naponta több százan megfordulnak. Visszaverődik itt a likőrösüvegeken a tenger csillogása. Van egy elegáns étterem és kávézó, ahol rendszeresen rendeznek esküvőket. A fehér kagylókból álló dekorációt minden évben lefotózom. Baldachinos ágyakat, vagy a tengerhez egészen közel, napernyő nélküli nyugágyakat lehet bérelni. Itt nyugszanak – úgy kezdődik ez a mondat, mint egy sírfelirat, és nem is áll távol a valóságtól – a tökéletes testű, bronzbarna szinglik, arra várva, hogy horogra akadjanak.
De a tengerpart egyik legutolsó, legtipikusabb kávézója, az Alba Chiara, a “világos hajnal”. Szinte mindenki ide jár. Itt a legnagyobb és a legolcsóbb a spritz, a gyerekek hatalmas játszótéren tombolhatnak, de a bár legnagyobb vonzereje mégis az – ahogy talán minden felkapott helynek a világon – hogy a tulajdonosnőnek ez a bár az élete. A lelkét adja a munkába, mágnesként vonzza tehát az embereket.
A tengerpart senki- és mindenki földje. Átjáró különböző világokba. Itt ugrásra készen állsz, bármikor és bárhová elhajózhatsz. Akit megnyugtat a tenger zúgása, az tudja, miről beszélek. A gyerekkori álmaidat itt szövöd tovább. Hogy épp ezért nem való a két lábbal a földön járó, folyton tevékeny embereknek? Őket csak sajnálni tudom. Ők azok, akik biztosan sokra viszik az életben: tengernyi pénzt gyűjtenek, fontos pozícióba kerülnek, rajongótáboruk is bőven akad majd. És mégis elveszettek. Egyszer csak belegabalyodnak, belesüllyednek a valóságba.
Én viszont bemegyek a vízbe, és úszom. Néha megállok lebegni: a magas sótartalom a felszínen tart. Azt képzelem, hogy egy századelős fényképezőgép lencsevégére vettek. Ha belenézel, mindent fordítva látsz: úgy tűnik, pont most merültem mélyre.
De levegőt mégis kapok.
írásaim
irodalom/
regényrészlet
Kovács Rita: ARANYMETSZÉS – VELENCEI RÉSZLET
irodalom/napló
Kovács Rita: ABBÁZIA 2. A MEGÉRKEZÉS
irodalom/novella
Kovács Rita: POROSZLÓNÁL A TENGER
Kovács Rita: JUST A PERFECT DAY IN ITALY