Rejtélyesnek tűnhet, ami nyersen, önmagát mutatja. A középkori Montefiore házait, templomait tartó, terrakotta színű téglák már messziről hirdetik a város színeit. Vakolatlan, nyers homlokzatok. Középkori legendákat, újkori szerelmeket sejtetnek.

Leparkoltam az autót a városfalon kívül, és besétáltam az egyik kapun. A kihalt téren egy lélekkel sem találkoztam. Balra szélesen elterülő, cicoma nélküli templom homlokzata vonta magára a figyelmemet: úgy tűnt, bejáratát évtizedek óta nem használják, és mintha a homlokzat mögött sem lenne már “semmi”, akár egy festett könyvgerinceket mutató titkos ajtó, ál-könyvespolc. De még különösebb volt a szorosan a templom mellé épített torony, amin egy régi, talán az ötvenes években készített felirat állt: “ospedale”, kórház. A téren egy elegáns, hangulatosan megvilágított cukrászda is volt. Benéztem a hatalmas üvegajtókon, de a színes aprósüteményeket sorakoztató polcok előtt, az eladón kívül senki sem állt. Mintha egy szellemvárosba érkeztem volna, ami mégis rengeteg életet sejtetett, talán csak én nem érkeztem a megfelelő pillanatban.

A tér palazzóinak résnyire nyitott szürkésfehér spalettái mögött mozgást sejtettem.

Elindultam, hogy bejárjam a két kilométernél nem hosszabb várost: meglessem, a földszín hányféle árnyalatát hordozzák a falak, hogy festenek a naplementében, milyen különös, nálunk nem található virágok lógnak a balkonokról, az épület repedéseiből. A város menti sétányról milyennek tűnik a távolban a tenger, mekkora szeletet látok a völgyből, a környező, magas hegyekből. Milyen erdei ösvény fut a városfal mögött. Mit lehet kapni a helyi boltban. Van-e a szűk, eldugott, hátsó polcokon helyi specialitás, találok-e valami különleges, talán több évtizedről megmaradt rajzot a megkopott képeslapok között. Minden olasz kisvárosban izgatott, hogy milyen tárgyra bukkanok ott, amit előtte sohasem láttam. Egy különleges hímzésmintát, vagy meglepő színű és formájú kerámiát. De a bolt falifülkeszerű vitrinjében régi, naptól kiszívott könyvek – a kisváros kórusának a története – és egy semmitmondó bögre árválkodott csak, amire a város leghíresebb látnivalója, Carlo Crivelli Magdolnája volt ráfestve. Sóbálványként meredtem a kirakatra, szuggerált a semmitmondósága.

A hátam mögött megszólalt egy öblös, mégis frissen csengő férfihang: “Kézműves csecsebecsét keresel?” Megfordultam. Finom vonású, alacsony, göndör hajú, de jó kiállású férfi állt mögöttem. Őszinte, kedves mosolyától ragyogott az egész arca. Még mielőtt megszólalhattam volna, hozzátette: “Hát itt semmit nem fogsz találni.” És még szélesebb mosollyal az arcán, felém nyújtotta a kezét. “Giorgio Vincitore, a turisták védelmező szentje vagyok.” Zavaromban elvigyorodtam. Nem tudtam eldönteni, a megnyerő külsőnek, a nyílt tekintetnek, vagy a tartalmatlan ismerkedési szöveget rühellő intellektusomnak higgyek. Végül győzött az udvariasság. “Ó, egy izgalmas könyvnek is örülnék a városról.” – Válaszoltam fesztelenül, a társalgás elől minden korlátot elhárítva. Megvetően lebiggyesztette az ajkát. “Dögunalom az a “tégla” (így hívják olaszul a vastag, elolvashatatlanul száraz könyveket), amit itt árul az öreg a boltban.”

De hirtelen megszólalt a telefonja. Kikapta a zsebéből, és egy vasalt, fekete hajú, botoxozott szájú és arcú, de még így is feltűnően szép, tökéletesen sminkelt, harmincas nő jelent meg a képernyőn. Pókerarccal kinyomta a hívást. “Persze vedd meg a könyvet, az előbb csak vicceltem, azt is én írtam. Nem csak a turisták védőszentje vagyok, de a Reneszánszimádó széplelkű nők gyámolítója, az Ábrándos tekintetek mögött rejlő fájdalom valódi ok is. A nők könnyen belém szeretnek.” Majd újra megszólalt a telefonja. “Nézd már, ez se hagyja abba…” Aztán úgy, hogy ezúttal ne lássam, figyelmesen, komolyan olvasta az üzenetet, mintha ott se lennék. Üveges tekintettel elbámult a fejem felett a távolba, a tenger irányába, közben pedig patetikusan a mellkasához szorította a készüléket. “Örültem a szerencsének” – akartam mondani, és gondolatban már lendültem volna tovább, a Szent Ferenc múzeumba, a Crivelli képhez, amikor újra nyájasan rám mosolygott. “Sajnálom, hogy ilyen gyorsan el is kell köszönnöm, pedig szívesen bemutattam volna a várost. Az én Marche kultúrájának tündökléséért – című mozgalmamnak köszönhetően megnyitottuk az Óra múzeumot, kiállítottuk végre méltó helyen az Offidai mester festmyényeit, és restauráltattuk Crivelli Magdolnáját.” A Magdolnára felcsillant a szemem, ő meg – akár a boldog szuvenírárus, aki végre rábeszélte a legdrágább, legbizzarrabb kinézetű kancsóra a turistát – elvigyorodott.

Ekkor váratlanul, akár Behemót a Mester és Margeritában, ott termett mellette egy magas, konszolidált külsejű, elegáns, harmonikus arcú, negyvenes nő, kezében aktatáskával. “Daniela, de jó, hogy erre jártál.” – szorította meg Giorgio a nő vállát. “Ciao, Daniela Sistemotutto.” – rázta meg határozottam a kezemet, majd átölelt, mintha régi jóbarátok lennénk. “A hölgy rengeteget tud már Montefioréról, nincs kedved elkísérni a Crivellihez?” “Sajnos épp egy vacsorára sietek.” – mondta Daniela, és elviharzott a városkapu irányába. Mögötte – bár elég távol – de a lemenő nap méregette magát a tengerben. “Bocsáss meg, nem is tudom a nevedet.” – mondta Giorgio. “Rita Ammiratrice vagyok.” – válaszoltam. “Rita – és az órájára nézett – várnak egy gyűlésen, de biztos összefutunk még, ha itt vagy pár napot a városban.”

Lepergett előttem Giorgio boldog, könnyed élete. Ahogy minden nap egy másik, kedves hölgyet szólít meg a városban, de este már várja őt a montefiorei vidám társaság, ahol a férfiak a legjobb haverjai, felnéznek rá, a nők mindenben támogatják: egyengetik a kapcsolatait, elintézik ügyes-bajos ügyeit. Minden házban várnak rá: “Giorgio, mikor látogatsz meg minket? Tudod, bármikor jöhetsz, akárha anyukádhoz mennél…” vagy megveregetik a lapockáját: “Giorgio, barátom, péntek este grillezünk, holnap aperitivezünk, neked is jönnöd kell, dai…” És Giorgiónak feszül a melle, az emberek harminc éve töretlenül imádják, a tenyeréből esznek, még akkor is, ha egész este unatkozik, a telefonját nyomkodja és fogalma nincs róla, hogy a legjobb barátja épp egy portugál nyaralásról jött vissza, a másiknak pedig az anyja haldoklik. “Á” – legyintenek – “Giorgionak sok a dolga, mert ő ezerfelé figyel. Mihez kezdenénk nélküle? Holnap este a montefiorei és környékbeli gyerekek a Bombára táncolnak majd a múzeum udvarában. Életet vinni a Szent Ferencbe – ez is az ő ötlete volt.

Lenyűgöző a magabiztossága. Giorgio sosem töpreng. Elképzeltem, hogy átkarolja a vállamat, visz magával, akár egy régi, német, kétméteres barátom, aki, ha egy pocsolya került az utunkba, könnyedén átemelt felette. A buszon, ha vele utaztam, kapaszkodnom sem kellett, mert a hóna alatt tartott. Úgy éreztem, hogy Giorgio felszínes kedvessége sosem múlik el. Igaz, hogy mindenkinek jut belőle, de nekem is bőven. Sőt, mintha a montefiorei üdítő, a fülledt tengerpartnál négy fokkal hidegebb, esti szellő azt fújta volna, hogy mindenkinél jobban is kedvel.

Miért nézegette épp előttem a botoxos szájú nőt a telefonján? Mert jópofa, így gúnyolja ki a kliséket. Mókamester.

A gondolataimból arra ébredtem, hogy Giorgio a karját nyújtja felém. Megijedtem, hogy soha többet nem látom. A tekintetemmel kérleltem.“ A múzeumon túlra megyek, ha van kedved, elkísérhetsz.” – mondta. “Hova mész majd vacsorázni?” – kérdezte a csendet megtörve. “Elég jónak tűnik az az étterem a városkapu mellett, ahol az utcát is telepakolták a székekkel.”

“Igen, igen” – bólogatott, akár a tanár a jó feleletre.

Szempillantás alatt a Szent Ferenc múzeumnál voltunk. Giorgio eltűnt a múzeum mögötti ház bejáratának utolsó lépcsőfokáról, de – mielőtt belépett – még integetett.

Még nyitva találtam a múzeumot. Leültem a Magdolna elé. Lenyűgözhetett volna a csodálatos, aprólékosan megfestett ruhája, a kéztartása, a korban teljesen szokatlan közvetlensége. De mással fogott meg. Úgy éreztem, most lett kész a kép, most készültek el az utolsó ecsetvonások. Benne vagyok és örökre benne maradok egy pillanatban, sosem változik majd semmi.

Mire a tengerpartról visszaszállingózott városlakók elfogyasztották az aperitivüket a templom meletti téren, vagy a távoli tengerre néző bárban, elképzeltem, hogy én is ideszülettem, Giorgio most épp rám kacsint a Marche kultúrájának tündökléséért mozgalom gyűlésén, hálából a lelkes javaslataimért, pont úgy, ahogy tette ezt a múlt héten. A Magdolna restaruálásának elkészültekor átkarol és készít velem egy szelfit a Crivelli előtt. Én pedig örökké hiszek Giorgióban, hisz egy iskolába jártunk, és ugyanazokon a tereken mulattunk.

Egyszerre volt csábító és ijesztő a változatlanság gondolata.

Egy év múlva, augusztusban újra eljöttem nyaralni. Giorgiót ugyanazon kirakat előtt találtam. Újból nagyon kedves volt, még a könyvet is megkaptam tőle. De arra nem jöttem rá, hogy vajon felismert-e.