Olvasási idő 6 perc

apály

KOVÁCS RITA | NAPLÓ

Magyarország egyik legészakibb településén, a Bükk egy keskeny, sűrű erdővel szegélyezett völgyében, a Földközi-tengertől nyolcszáz kilométerre születtem.
A kertünk mögött egy beláthatatlanul nagy, dimbes-dombos legelő terült el. Kiskoromban azon gondolkoztam, vajon véget ér-e valahol, ha igen, hol és milyen vidék, milyen település váltja fel? Kik járnak azon a másfajta földön? Lehet-e hozzájuk közöm? Van-e értelme, hogy a saját létemen túlmutató, titokzatos világok mibenlétén töprengjek?
Egy északi fekvésű, mindig hűvös ikerházban laktunk. A fürdőszobában és a széles folyosón nem volt fűtés, télen csak a konyha melletti, legmelegebb szobát használtuk. Villámsebesen szálltunk be a kádba, és fürdés után pokrócokba bugyolálva rohantunk át a hideg folyosón, a hálószobába. Szerettem a melegbe való menekülés rituáléját. Miért is kellene mindennek elérhetőnek lennie. A házunk tipikus Kádár-kocka volt. A bejáratnál, a ház oldalában volt egy kis terasz. Percekig álldogáltam itt. Behunytam a szememet és koncentráltam, hogy mit szeretnék. Például azt, hogy ha tízig számolok, tízre felbukkanjanak a csavargó macskáink. Bármilyen kívánságomat kifejezhettem ezen a két oldalról lépcsőn megközelíthető, pár négyzetméteres magánszínpadon. Milyen kér(d)ések voltak ezek? A lényeg egy mondatba sűríthető: honnan tudhatom, hogy fontos vagyok-e másoknak? Korán visszaigazolásra, bizonyítékokra vágyunk. Odadörgölőznek a lábamhoz a macskák, mert érzik, hogy rájuk gondolok. “Egy, megérett a meggy, kettő, csipkebokor vessző, három, te leszel a párom”. Hogyan lehet kiszámolni azt, hogy ki méltó, ki illik hozzánk, kinek vagyunk/leszünk elég fontosak?

Fotó:

Az óvodában, unalmas délutánokon, az alumínium vázas, kinyitható kiságyakkal borították be a termeket. Fényes nappal már gyerekkoromban se jött álom a szememre. Behunyt szemmel, de ébren hevertem a nagy teremben, a karomat az ágy mögé nyújtottam. Rinzák Miklós aznap kért feleségül, ő feküdt mögöttem. Komolyan vehetem vajon a hirtelen jött lánykérést? Miklós szemüveges, nagyszájú, belevaló fiú volt. Imponált az udvarlása, de a merészsége óvatosságra intett. Ha egy fiú igazán szerelmes, félénk lesz és visszahúzódó. Ő biztos volt a dolgában. Ám ha most a kiságyon hátra lógatom a karomat, és ő sem alszik, és azonnal megragadja a kezemet, akkor talán hihetek neki.
Vannak, akik zavartalan folyást engednek a szerelmüknek: gondolkodás nélkül követik az ösztöneiket, az érzéseiket. Életigenlő emberek. Sokáig azt hittem, az igaz szerelem a dagályhoz hasonlatos: úgy áradnak benne az érzelmek, mint amikor a Hold vonzására kijjebb kúszik a tenger. Vajon mi a jobb, ha a Hold vagy a Nap vezérli a szerelmet? Lassan 47 éves leszek, mégse tudnám megmondani, van-e bizonyíték az őszinte érzelmekre. Vallomások, ígéretek, bókok, csendes, meghatott tekintet, érdeklődés lényünk, a szokásaink, a szenvedélyeink iránt, kedves gesztusok, figyelmességek? Hiába szeretném, nem tudom a választ. Akár egy tökéletes bűntettet, a szerelmet sem lehet teljesen leleplezni.
Nagyapámék két hónappal a születésem előtt váltak el. “Nagyapád hazajött a hétvégi horgászásból, és azt mondta, elhagylak, beleszerettem valaki másba. Elköltözöm, elválok tőled. Hogyan osszuk el a vagyont?” Nagymamám megfeszítette az arcizmait, és azt felelte: “Vidd, amit csak akarsz.” Erre az egyszerű és látszólag hűvös válaszra nagyapám elhatározása talán egy pillanatra megingott, vagy pusztán a hiúság szólt belőle, amikor azt mondta, hogy “nem gondoltam, hogy ilyen könnyen elengedsz.” De a mamám nem fűzött hozzá mást, így ezzel a rövid párbeszéddel ért véget a több mint harminc éves házasságuk. Hiába kötötte őket össze számos meghatározó, ifjú- vagy idősebb kori, borzalmas vagy éppen felemelő közös emlék – a szovjet munkatáborban eltöltött évek, a szökés és a végtelen hosszú, hazafelé tartó út, amikor az állatok lábnyomából itták a vizet, s majd megfagytak a hidegben – nagyapám mégis új életet akart kezdeni.
Nagymamám az első hónapokban önmaga árnyéka lett. Nem evett, és a munkahelyére, az ÁFOR (Ásvány Olaj Forgalmi Vállalat)-ba menet vagy amikor hazafelé tartott, néha összeesett a buszmegállóban. Aztán megszülettem én, a második lányunokája, aki már csecsemőként szakasztott hasonmása voltam, és hamar a barátnője, tollas-, kártya- és horgásztársa és legfigyelmesebb hallgatósága lettem. Tudtam, hogy ha a rádióban a Homokórát játsszák, akkor nagymamám hangja messze repül majd a selyemréti bérház ablakából, és aznap megint meghallgatom a történetet, hogy a fiatal, fekete hajú, eszes és rátarti Kati néni hogyan csábította el a nagyapámat. Négy-ötévesen fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez a szó, de a nagymamám olyan érzelmi töltettel ejtette ki, hogy nem is volt fontos a jelentése.
Jeles napokon a Selyemrétről a nagyapámékhoz utaztunk. Ünneplőbe – sötétkék nadrágba, vasalt blúzba – öltöztettek, mintha színházba indultunk volna, és villamossal átszeltük a várost. Csak ilyenkor láttam az est fényeit.
Nagyapámék lakása teljesen máshogy volt berendezve, mint a nagymamámé. Nem is tudtam elképzelni, hogy ők valaha egy párt alkottak. A kétszobás lakás modern és elegáns, drága bútorokkal – bársonyhuzatos, kényelmes kanapéval és fotelekkel, beépített gardróbokkal és konyhaszekrénnyel – volt tele. Kati néni tárt karokkal, hatalmas mosollyal, lenge selyempongyolában és magas sarkú papucsban nyitott nekünk ajtót. A konyhából már finom húsleves illat szállt. “Gyertek csak drágáim, jaj, de megnőtt ez a nagylány is, ki tudja hány kiló vagy, szerintem már engem is lekörözöl, olyan kis tömör vagy.” És hozzá jól meg is csipkedett. Kínosan feszengtem, mert mindenétől viszolyogtam: a hosszú, csontos, inas kezétől, az erős, sipító hangjától, az üres színielőadásaitól, a mindenki fölé tespedő nevetésétől, a pongyola alatti, már negyven évesen is öregedő meztelen testétől.
Pedig fürjtojásból készítette a pakolást a bőrére, a tojásokért a nagyapámat szalasztotta a piacra. “Nálam persze csak be kellett ülnie a fotelba tévét nézni, még a horgászcsalit is előkészítettem neki. Most meg Kati néni ugráltatja, az öreg meg úgy táncol, ahogy Kati néni fütyül. Takarít és bevásárol.” – mesélte nevetve a nagymamám, mintha egy mulatságos sztori lenne, amit épp a lépcsőházban hallott. Mert megvolt az a bámulatos tulajdonsága – mintha nem is mérlegképes könyvelő, inkább író lett volna – hogy úgy tudott mesélni a válásáról vagy a szovjet munkatáborban töltött évekről, ahogy az esti meséket szokták: halkan, kedélyesen, különösebb indulat vagy elfojtás nélkül.
Kati néni viszont a látványossághoz értett. Hellyel kínált minket a nagyszobában, aztán kinyitotta a gardróbját, és bemutatta a drága darabokat. Nagyapámmal kötött házassága után bundákat, szoknyákat vásárolt. “Képzeljétek, ilyet csak a Váci utcában árulnak, és én pont az utolsót vettem meg, ezer forintba került, mennyi is lehet, Bimbi, a te tanítói fizetésed? Ja, lehet, hogy abból erre nem futná. De ez a másik még gyönyörűbb darab, a kolleganőim majd megvesztek az irigységtől, mikor megláttak benne. De annyira ostobák, nem beszélnek németül, akkor meg mit várnak, mennyi pénzt kereshetnek egy ilyen vállalatnál, ahol én fontos pozícióban vagyok.” A nagyapám eleinte nem szólt egy szót sem, csak lehunyt szemmel, bárgyún bólogatott. De emlékszem, hogy amikor már kicsit nagyobb lettem, időnként félbeszakította a divatbemutatót egy “Jaj, fiam!” – mal. Mert a kettejük parádéjában mindig az volt a legfurcsább, hogy Kati nénit “fiam”-nak hívta. Évekkel később, felnőtt koromban, anyámmal éppen a nagyapám temetésére utaztunk, és anyám a nagyszüleim kapcsolatáról mesélt, amikor megütötte a fülemet egy szó: “anyucikám” – az öreg a nagyamamámat így szólította, és olyankor átkarolta vagy megsimogatta az arcát. “Igen, ők voltak az álompár, mindenki azt hitte, tréfálnak, amikor bejelentették a válást.” – mesélte anyám.
De nagyapámék lakásának a legérdekesebb pontja az előszobaszekrény volt. A kristálytartóban lévő csokoládé bonbonoknak kagyló formájuk volt. Ez volt az egyetlen cukor-, vagy csokiféle, amit megettem, mert a nagy táblás egyendarabok egyáltalán nem izgatták a fantáziámat. És az előszobaszekrény egy másik polcára terítették ki a kagylókat, amiket olaszországi utazásaik alatt gyűjtöttek. A legnagyobb, a legszebb példányt a fülemhez raktam indulás előtt. Nem emlékszem, ki súgta meg, hogy hallani fogom benne a tengert. Zúgott, morajlott, húzott, magához ölelt. Apálykor szerethet így, ilyen visszafogottan, mégis magával ragadón, halkan a nagy óriás.
Mi biztos sosem megyünk külföldre – jutott eszembe, anyáméknak nagyobb bajuk is van annál. A legnagyobb nyári kalandom az lesz, hogy leszüreteljük a feketeribizlit, beáztatjuk a műanyag kiskádba, én meg véletlenül megint beleesek majd ruhástul a ragacsos, fekete lébe.
Miközben levettük a fogasról a kabátokat – felicitá, felicitá, felicitá…” – szólt a kisszobából, a kétkazettás magnójukból, újra a zene, és el sem tudtam képzelni, mit jelenthet ez a szó, amit ennyiszer kell elismételni. “Boldogság!” – mondta Kati néni. Meglepődtem, mert úgy éreztem, olyan máshogy hangzik, és máshogy lejt ez a két szó, hogy semmi közük nem lehet egymáshoz. “Felicitá” – mintha kiáradna, “boldogság” – pedig, mintha apálykor visszahúzódna a tenger.
Most vajon melyik nyelven él ez a szó bennem?