De tiltakozni kezdek. Tudom, hogy akik itt dolgoznak, az ellenségeim. Tévednek. Csak akkor nyerhetek és maradhatok életben, ha megszabadulok az egyenruhától. Veszett kutyaként viselkedem, támadok, senkiben sem bízom. Hamar rájövök, hogy kell egy szempillantás alatt leugrani a vizsgálóágyról, kivágni az ajtókat, és elrohanni. Az utolsó pillanatban mindig elkapnak, hiszen kisgyerek vagyok.

Pár nappal a megérkezésem után, a városszerte dúló influenzajárvány miatt, két hétre látogatási tilalmat rendelnek el a kórházban.

Anyám, nagymamám, apám, nagyapám üvegfal mögül nézhetnek engem. Elhiszik, amit az orvosok mondtak, átadták magukat a kórház, az élethez hozzátartozó tragédia hangulatának. Mosolyognak, de az arcizmaikat megfeszítik. Kétségbeesett, karikás tekintetüket próbálják palástolni. Ijedten néznek rám, mint aki korai szenvedést, halálos ítéletet hordoz. A kórteremben, az üvegfal mögött magamra maradtam. Ezek életem első emlékei.

Úgy képzeltem, hogy a szeretteim egy hatalmas szakadék fölött, a semmiben lebegnek. Ezt a visszatérő emlékképet ma már csak közvetetten tudom előhívni. Azt idézem fel, amire óvodás koromban emlékeztem.

Körülöttem minden valószerűtlen, én vagyok egyedül valóságos. Mások nem, de én átírhatom a saját életemet. Minden erőmet mozgósítom, és megtanulok az arcokról is olvasni. Kiszimatolok, felnagyítok minden rezdülést, hogy előre tudjam, miben mesterkednek körülöttem. Vajon mi az újabb diagnózis. Talán kevésbé súlyos, mint a halálos ítélet.

“További vizsgálatokat végeztünk, kizárnánk az agydaganatot. Minden jel epilepsziára utal.“ A szüleim fellélegeznek, hisz az epilepsziára már jó gyógyszerek vannak. Rám mosolyognak az üvegfal túloldaláról, de én úgy érzem, elveszítettem őket, hisz képtelenek bejutni hozzám. Körberohanom a kórházi termet, keresem a kiutat, mint a kísérleti egér. Még nem nyugodtam bele, hogy elzárhatják őket tőlem.

Nem tudom, hogy akkor is egész életemben rettegtem volna-e attól, hogy a számomra fontos embereket soha többé nem látom, ha nincs ez a korai tapasztalat. Vagy pont ez az élet igazsága: magunkba vagyunk zárva, és mindenkit csak üvegfal mögül érzékelhetünk? Csak, míg mások ehhez a tapasztalathoz jóval később jutnak el, nekem ez volt az első leckém az életben.

Látom, hogy az emberek nem ragaszkodnak egymáshoz. Majd találkozunk. Együtt töltöttünk egy szép hetet, egy csodás nyarat, jól éreztük magunkat, de az se baj, ha soha többé nem látjuk egymást. Ez az élet rendje, rengeteg ismerősünk, barátunk van, senki sem pótolhatatlan, mindig jönnek újak. Akiknek együtt kell lenniük, úgyis megtalálják a kapcsolódás módját.

Sok időt töltöttem a nagymamámmal Miskolcon. Ilyenkor elvitt magával pártgyűlésre. Szerettem a felnőttek világát: mágikus szavakkal, furcsa történetekkel, vicces emberekkel, meglepő tárgyakkal találkoztam. Akkor is érdekes és vonzó volt, ha egy mukkot sem értettem. A pártházban tanultam meg például, hogy fűzzek gémkapocsból nyakláncot.

Emlékszem, az egyik gyűlésen felfigyeltem egy fekete ruhás, szőke hajú, idősebb, ötven körüli nőre. Gyászolt. Igaz, hogy a gyűlésből csak egy mondatot értettem: “Nem vagyunk már húszévesek.”, de lekötött a magas, elegáns, szomorú nő alakja. Ő is észrevette a kíváncsiságomat, és a gyűlés után mesélni kezdett az életéről. Akkoriban az ötven felettiek – ahogy a nagymamám és a dédnagyapám is – legtöbbször a háborúról meséltek, de más-más hangsúllyal és más érzelmi töltettel.

Lenyűgözött, ahogy az elegáns hölgy szőtte a mondatokat. Szerettem volna vele maradni. Úgy éreztem, hozzá tartozom.

Őt is megbabonázta ez az odaadó figyelem. De, ahogy az lenni szokott, az est leszállt, a felnőtteknek pedig, mint mindig, rengeteg, sürgős dolguk akadt. A pártházat is zárták. Nem akartam elválni tőle, hallani szerettem volna a folytatást. A megnyugtatásomra azt ígérték, hogy másnap újra találkozhatok vele.

Reggel vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. A mamám nyugodtan aprította a zöldségeket a húsleveshez. Nem készültünk sehova. Nem értettem. Mikor hív Anna néni?

De a nagymamám tudta, hiába várok. Annak az estnek nem lesz folytatása. “Nem fog telefonálni.” – mondta nyugodtan, mintha a világ természetes rendje szerint az emberek csupán egy pillanantra találkoznának, és csak egy pillanatra nyílnának meg egymásnak. Így kényelmes. Ha máshogy történne, az a csodával lenne határos. Anna néni, ez a finom hölgy, megtörné a harminc éve tartó rendet, és szombat délelőtt, a piaci bevásárlás helyett meglátogatná egy, a pártgyűlésről ismert kolleganőjének az ötéves unokáját, egy olcsó, selyemréti bérlakáson.

De a háború talán nem volt akkora tanítólecke, mint az én üvegfalam. Ezért lehet, hogy igazságtalan vagyok, amikor számonkérem az embereket, miért zárkóznak be az unalomig ismert, megszokott világukba.

Augusztus végén, egy hűvösebb, szeles napon a tengerparton sétáltam. Az égbolt szürkesége egybeolvadt az Észak-Olasz Adria seszínével. Fürdőzőknek, mozdulatlan napozóknak nyoma se volt már. Helyettük sárkányszörfösök készülődtek a parton.

A szürke egyhangúságát csak a szörfök kavarta, indulatosabb, fehér habok törték meg.

Nyugtalan voltam. Egy üzenetet vagy telefonhívást vártam, pont úgy, mint ötéves koromban. Vagy mint évekkel később, amikor beleszeretni véltem valakibe. Nagymamám, aki teljes biztonsággal állíthatta volna, hogy hiába várok, már nem élt.

Először csak messziről, a mólóról gyönyörködtem a látványban, ahogy a szörfösök megzabolázzák az erős szelet, és egy minimalista grafikát vetnek az égboltra. Tetszett, hogy a szélsőséges erők segítségével tartják magukat egyensúlyban.

A mólóról lementem a tengerpartra, oda, ahol a tengerre szállók öltözködtek és készítették elő a sárkányokat. Szerettem volna közéjük tartozni, mert, ha uralni tudnám a szelet és a tengert, talán nem fájna annyira, hogy mások közömbösségét, a mozdulatlanságot kell kivédenem.

Pár nap elteltével csörgött a telefonom. Sokadjára érkezett későn a hívás, napokig hiába vártam. Gyerekként örültem meg neki, de egy hónap múlva már, a józan ész azt diktálta, hogy hiába, sosem jutok át hozzá, az üvegfal túloldalára.

Már csak a lelki nyugalom hiányzik, ahogyan a nagymamám a zöldséget aprította.

Megbékélni a felismeréssel, hogy a rövid, földi létben is logikátlanul, az örökkévalósághoz mérik az időt.