Olvasási idő 9 perc

isten és a bélyegek

Minden karácsonykor azt kapom, amire a legjobban vágyom. Tavaly Senior melegítőt, mert az esti tévé tornában is pont olyat viselnek. Idén biztosan bélyeggyűjteményt fogok. Először az iskolában kaptunk egy kis, fehér, kinyitható lapot – Iskolai takarékbélyeg gyűjtőlap – abba lehet ragasztani a bélyegeket. Mivel minden filléremből bélyegeket vettem, ez nagyon hamar betelt, így aztán vettünk egy komoly, nagy, barna könyvet, amibe már sokkal több bélyeg, egész sorozatok is beleférnek.

Apa azt mondta, vannak olyan bélyegek, amelyek nagyon sokat érnek. Nem az számít, hány forint van rájuk írva, az csak egy jelképes összeg, mert, ha egy bélyegre – például mert nagyon keveset adtak ki belőle – nagyon sokan vágynak, a csillagos égig emelkedhet az ára. De ahhoz, hogy tudjuk, melyikből lesz igazán értékes darab, nagyon jó érzék kell.

Úgy érzem, a bélyeggyűjtéssel megalapozom a szerencsémet. De most nem is az izgat a legjobban, hogy gazdag legyek. Azon töprengek, hogy amikor a postás gyanútlanul megnyalja, majd rányomja a bélyeget egy egyszerű levélre, meg sem nézi igazán, hogy az mit ábrázol. Biztos bele se gondol, hogy hány darabot nyomtattak ki belőle, és hogy hányan szeretnék majd megkaparintani. Pedig lehet, hogy egyszer még meg is gazdagodhatna belőle, vagy híres lehetne, mert csak az ő birtokában van meg az a példány.

Én a postásnál sokkal megfontoltabb és ravaszabb leszek. Minden bélyeget elrakok szépen a gyűjteményembe. Pofonegyszerű. Ha jön egy levél, a mosdókagylóban leáztatom róla a bélyeget. Persze olyan sok levelet nem kapunk, így anyáék külön is vesznek nekem bélyegeket. A sorozatok a legizgalmasabbak, mert azokon egy egész történetet, vagyok sok, egymással kapcsolatban lévő szereplőt is be lehet mutatni, meg a nagy méretű bélyegek, amelyeknek a szélén is van minta. Ha a recés papíron belüli, kis területre nem fér el a kép, a szélekre is átnyúlik.

Karácsony este – mint minden évben – anya csenget, hogy bemehetünk, és kibonthatjuk az ajándékokat a fa alatt. Azt mondják, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza, de tudom, hogy ez csak egy szófordulat, mert anya azt mondta, hogy Istent a középkorban találták ki a földesurak, hogy rettegésben, félelemben tartsák a buta embereket, és hogy gondolkodás nélkül fizessék be nekik az adót, meg szemrebbenés nélkül dolgozzanak nekik látástól vakulásig. Ahogy az is csak szófordulat, hogy apa hugát Keresztanyunak hívom, mert – mivel ők felvilágosultak – nekem névadó ünnepséget rendeztek. Az unokatesómék mesélték, hogy őket megkeresztélték, és templomba is járnak, de lehetőleg úgy, hogy ne nagyon vegyék őket észre. A tanárok, amikor megtudják, hogy a református templomban voltak, mindig rosszabb jegyet adnak nekik. Nem szeretnék a helyükben lenni, és nem is értem, miért van erre szükségük. Lehet, hogy azért, mert a nagyszüleink – akiket én már nem ismertem – nagyon vallásosak voltak, és ők ugyanabban a házban laknak, ahol nagymama és nagypapa lakott, emiatt ők nem tudnak tőlük elszakadni.

Kibontom a csomagot, bélyeggyűjtő albumot kaptam. Nem is üres, egy tizenkét darabos sorozat van benne, festményeket ábrázol szentekkel. Meglepődöm, mert sosem szoktunk vallásos képeket nézegetni. Olyanokat idáig csak nagyapa féltestvérénél, Ági néniéknél láttam, az ágy felett. A hatalmas festményt sokáig néztem, mert nem értettem: egy teljesen átlagos embert ábrázol, aki ugyanolyan, mint mi, de a fején egy különös, szabályos búra, kör volt. Ági néni azt mondta, azért van az a kör a fején Jézusnak, mert nagyon okos.

Nem tudom, miért kaptam szenteket ábrázoló bélyegeket. Mit mondjak most erre, egy kicsit zavarban vagyok. Elütöm valami viccel. “Nézd már, szentfazekak.” Érzem, hogy tiszta hülyeség, amit mondtam, de Mami nagyon nevet. De később, amikor már egyedül vagyok a szobámban, elgondolkozom. Mi lenne, ha mégis imádkoznék, sose lehet tudni. Mi van, ha Isten mégis létezik? Végülis, senkinek nem kell azt megtudnia. Az egyik pöttyös könyvben a főszereplő lánynak nem volt testvére, ezért kitalált egyet. Elképzelte, hogy ott ül mögötte a biciklin, és gondolatban mindig beszélt hozzá. Azt már tudtam, testvért hogyan találjak ki magamnak, akkor Istennel is tudok beszélgetni. És az, hogy ezt soha senkinek nem mondom el, még annak az unokatesómnak sem, akivel minden titkunkat eláruljuk, sokkal érdekesebbé teszi az egészet.