sétányrózsa
♦ KOVÁCS RITA | NAPLÓ
Gimnazista koromban hajnali hat órakor indult a vonatom a városba, az iskolába. Végigvágtattam a sötétben a libalegelők melletti másfél kilométernyi mezőn, gyalog vagy biciglivel, majd felszálltam a vonat üres fülkéjébe a súlyos, könyvekkel, füzetekkel teli táskával. Az egyórás úton megírtam a leckéimet. Mindig kitűnő tanuló voltam, és utáltam iskolába járni. Bár az összes iskola közül éppen az akkorit, az egrit szerettem a legjobban.

Fotó: Kovács Rita
A mindennapos utazásaimból egyetlen maradandó emlékem van.
Egy késő téli nap leszálltam az egri pályaudvaron, a sporttáska húzta a vállamat. Sosem közlekedtem szabályosan, akkor is éppen a sínek között szlalomoztam, ahelyett, hogy lementem volna az aluljáróba. Nagyokat léptem, tapostam a sínek közt, szabálytalanul kinőtt fűszálakat. És az jutott eszembe, hogy bármelyik vonatra felszállhatnék, ahelyett, hogy most az állomásról begyalogolnék az iskolába. Talán éppen Pestre utaznék, és végignézném a város látnivalóit. De sejtettem, hogy ebben a gondolatban nem az a legfontosabb, hogy 1991. február 26-án belevághatnék egy kalandba. Akkor sem, ha szemrebbenés nélkül képes lettem volna rá, hogy lógok az iskolából, és felfedezem a nagyvárost. Nem féltem a következményektől.
Rádöbbentem – és ez mellbe vágott – , hogy nagy vonalakban így fogom leélni az életemet. Hirtelen döntéseket hozok majd meg, néha gyávaságból, olykor pedig merészségből. Néha nem leszek benne biztos, hogy jól cselekszem, máskor pedig, igazságom és vágyam jogosságának teljes tudatában megyek majd előre, mint a faltörő kos.
Nem volt rá szükségem, hogy felüljek egy pesti vonatra, és csapjak egy görbe napot, mert sejtettem, hogy rengeteg “görbe” napom lesz.
Boldog lettem-e attől a tudattól tizenöt évesen, hogy merészen és szabadon fogok élni? Nem, megijedtem. Éreztem, hogy magányos leszek. Nem azért, mert nem vesznek majd körül emberek, hanem mert ritkán lesz, aki velem együtt felül az ellenkező irányba tartó vonatra.
Látom, hogyan lehetnének boldogak az emberek. Rém egyszerűen. Az egyikük például az egész nyarat a panelban töltötte, tíz kilométerre a Balatontól, mondván, hogy fel kell készülnie az új munkahelyére szeptemberig. Egyszer sem tudtam elcsalni a strandra. Van, aki a lakását tartja tökéletes rendben, és azt mondja, “Jó neked, hogy te minden nap fel tudsz menni a hegyre.”
Biztos, hogy nekem van igazam?
Ha szerelmes leszek, én figyelek fel a a másikra, és én mondom ki az őrültnek tűnő frázist, menjünk el együtt a világ végére. Nem találkoztam még bolondabb emberrel saját magamnál. Senki nem állt még a kerítésem előtt hatalmas, a vallomását demonstráló táblával vagy cigányzenekarral. Pedig én már írtam üzenetet rúzzsal mások ajtajára. Volt, hogy felkutattam egy kétmilliós városban, hol lakik a szerelmem a kocsijának a rendszáma alapján. És írtam szerelmes levelet, akkor is, ha úgy éreztem, teljesen reménytelenül. Sosem érkezett pozitív válasz.
Pedig egész jól megmosták a fejemet a barátnőim: “Semmiképp se te kezdeményezz! A férfinak kell a tudat, hogy ő tette meg az első lépést, hogy ő hódított meg téged.”
Hiába minden, nekem fel kell ülnöm az ellenkező irányba tartó vonatra, nekem valamit tennem kell, mert ijeszt a tudat, hogy belesüppedünk a mindennapokba, pedig nevethetnénk is egy hatalmasat, borozhatnánk együtt, ha a levelemre válaszul a kedves, számomra oly gyönyörű férfi megjelenne a kapum előtt.
Horvátország legkisebb lakott szigetén, Krapanjon harmadjára nyaraltam, amikor felfedeztem a sétányrózsát. Nem tudom, itt virult-e már tavaly, vagy öt évvel ezelőtt, de nekem csak most tűnt fel ez az intenzív színű, a sziget többi növényéhez képest aprólékosan kidolgozott szirmú virág. Ezen a mediterrán éghajlatú, különleges, kis szigeten egyszerűbb dolgokhoz szoktam: ritmusosan ismétlődő, hosszúkás levelű és virágú leanderekhez, kövér, minden irányba terpeszkedő agávékhoz, apró levelükkel csilingelő olívafákhoz, naptépázta, bebarnult babérokhoz.
Szembeötlő helyen, egy kis öböl parjtján, a csónakkikötőben pillantottam meg a napsárárgától a narancssárgán át a téglavörösig minden árnyalatot felvonultató színváltóvirágot. Pont így fürödtem én is nyár végén a fényben. Szépnek éreztem magamat.
Azt hittem, most majd megtörik a varázs. A sétányrózsa merésznek tűnt, nem olvadt bele a környezetébe. Teljes szívvel mosolygott rám. Korábban, ha beleszerettem valakibe, az mindig komoly, feszültségekkel teli, szívszorító, nyugtalanító pillanat volt. Most, a sétányrózsa mellett ücsörögve olyan vidám, és boldog lettem, hogy egészen sokáig észre sem vettem, szerelmes vagyok. Nem fért hozzá kétség: tökéletesen egyformák vagyunk. A tengerparti szellő néha fújt egyet a növénybe, olyankor – óvatosan, hogy észre se vegyem – megsimította a meztelen karom. Hol a narancs, hol a pink, hol pedig a piros árnyalatú arcával mosolygott rám. Sosem láttam még szebb, őszintébb, nyíltabb mosolyt. Aki ilyen finoman és kedvesen bánik velünk, az felismerte bennünk a lelki társát, ahhoz bármikor fordulhatunk bizalmasan.
Másnap újra leültem a sétányrózsa mellé, és harmadnap is, sőt, minden nap meglátogattam. Egyszer épp egy zajos, német turistacsoport iszogatott és röhögött mellette, ezért csak messziről tudtam figyelni. Rájuk is kedvesen mosolygott.
Máskor a csónakkikötő jövés-menése szakította félbe édeskettesünket. És harmadnap, amikor abban bíztam, most végre újra leülhetek nyugodtan mellé, és a szellő majd hozzámsimítja a színes szirmokat, a tenger kezdett hívogatni, meg is szólított: “Gyere úszni, mártózz meg bennem, meséld el nekem titkaid, vágyaid, hisz látom, hogy erős vagy. Hidd el, csak én tudok mindent rólad. Végtelen a lehetőségek tárháza, akivé válhatsz, csak bontsd ki bennem gondolataidat, ötleteidet! Meglátod, amit hozzám, a tengerhez hozol el, valóra válik. És én beszélgetni akartam ezzel az óriással, a tengerrel. Imponált, hogy társként kezel. Sokáig úsztam, felfrissültem, talán még soha ennyire életemben.
Másnap hatalmas vihar borította be a szigetet. A tenger őrültként csapkodott minden oldalról. Kiléptem a sétánya, de a sós víz pofon vágott, a pára beszivárgott az orromba, a torkomba, úgy éreztem, megfulladok. Semmi köze nem volt a tegnapi tengerhez, nem is értettem, mi történik velem. Visszamentem hát a házba, hogy megvárjam a vihar elvonultát, de csak a sétányrózsára tudtam gondolni. Mire újra eljutottam a kikötőbe, ahol megismertem, már csak a szirmok nélküli, megtépázott, zöld szárat találtam. Leültem mellé, de hiába vártam órákig, meg se szólalt. A szellő sem tudta hozzám fújni. Minél jobban kérleltem, hogy mondja el, mi történt, minél jobban biztattam, hamarosan új szirmok nőnek majd a szárán, azokkal újra megsimíthat, annál jobban hallgatott.
Lefotóztam még utoljára azt, ami a sétányrózsából maradt, hogy legyen majd egy emlékem a helyről, ahol megismertem, és róla, akkor is, ha csak a zöld szárak maradtak a bokorból. Majd értetlenül elkullogtam.
Csak egy év után mertem megnézni a fotót, amit akkor készítettem, mert érzékeny, igazságkereső, szomorú pillanataimban eszembe jutott ez a színes virág. A kép középpontjában büszkén állt a megtépázott növény. Pont úgy, ahogy az emlékeimben. Mögötte a kikötőben egy sötétzöld halászcsónak.
A képre ránagyítottam, mert a csónak mögötti foltokat nem tudtam kivenni: a most már lecsillapodott, magabiztosan ringatózó tengeren színes szirmok úsztak. Ki tudja, mi lett velük? Talán elsüllyedtek, talán a tengerben cinkosra találtak.
írásaim
irodalom/
regényrészlet
Kovács Rita: ARANYMETSZÉS – VELENCEI RÉSZLET
irodalom/napló
Kovács Rita: ABBÁZIA 2. A MEGÉRKEZÉS
irodalom/novella
Kovács Rita: POROSZLÓNÁL A TENGER
Kovács Rita: JUST A PERFECT DAY IN ITALY