Fotó: Fortepan Kurutz Márton

Megpróbáltam a cölöphöz erősített kötelet eloldani, de a nedves rostokon folyton megcsúszott a kezem, és a sokadik próbálkozásra lezuhantam a hajópadlóra, ahol egy darab lenvászon feküdt. Feltápászkodtam, és a ronggyal a kezemben sikerült kibogozni a kötelet. A hajópadlón megtaláltam az evezőt is. Viszonylag könnyen tudtam tartani az egyensúlyt, és néhány csapás után kikanyarodtam a két épület között vezető csatornából. Hatalmas lárma ütötte meg a fülemet. Egy sokkal nagyobb vízfelülettel, húsz vagy harminc hasonló hajóval, jobbra pedig egy híddal, minden bizonnyal a velencei Rialtóval találtam szemben magam.

Próbáltam a parthoz közelíteni úgy, hogy közben egy hajónak se ütközzek neki, már csak azért is, mert némelyik, hozzám közel eső csónakból kiabálni és mutogatni kezdtek felém. Lassan azt is észrevettem, hogy minden ember reneszánsz jelmezt visel, mintha karneválra öltöztek volna fel. Csak az volt a furcsa, hogy senkin sincs álarc. Amikor már elég közel kerültem a parthoz, próbáltam a cölöpöt úgy elkapni, hogy ne csússzak meg a padlón. Nagy nehezen a hajót is kikötöttem. Kapaszkodtam a kő szélébe, hogy felhúzzam magam, és ki tudjak szállni, amikor hegyes, hosszú orrú cipők állták utamat, mint vizslakutyák. Kiegyenesedtem, és szétnéztem a reneszánsz kori Velencében.

Meglepődtem. Pár percre hipnotikus állapotba kerültem, mint amikor váratlanul megcsókolnak. Kicsit később kezdtem csak azon gondolkozni, miért kerültem ebbe a helyzetbe. Lehetséges, hogy álmodom, ábrándozom, tehát az egészet én találom ki,  képzelem el, vagyis az, hogy egy másik korba kerültem, az elmém játéka. Ez sem lenne meglepő, mert élénk a fantáziám. Bár valóságosnak érzékelni azt, hogy egyik pillanatról a másikra a reneszánszkori Velencében találjuk magunkat, józan ésszel megítélve lehet, hogy őrületnek tűnik. Dehát ki tudja, hol van a határ az élénk fantázia és az őrület között.

A másik lehetőség az, hogy az időutazásom valóságos. Igaz, hogy sosem találkoztam még senkivel, aki hasonló tapasztalatról számolt volna be, és a logika fonalát követve lehetetlennek tűnik, de az ember szereti a csodákat.

Úgy döntöttem tehát, hogy megpróbálok alkalmazkodni ehhez a különös, rendkívüli helyzethez, hiszen rengeteg tapasztalathoz juthatok általa. A “csodához” tartozott, hogy szerencsére korabeli férfi ruha volt rajtam, így zavartalanul közlekedhettem. Félrehúzódtam egy szűk, kevésbé forgalmas kis, szűk utcába, hogy nyugodtan tudjak gondolkozni.

Nem lehet véletlen, hogy épp a velencei Rialtónál kötöttem ki. Minden bizonnyal a fülbevalónak is köze van mindehhez, hiszen éppen az ékszert vizsgáltam, annak a története után kutattam, amikor ebbe a másik korba csöppentem. Ráadásul egy velencei, reneszánszkori festőnek, Tizianónak a festményén bukkantam egy, a találthoz félelmetesen hasonló fülbevalóra. (Rendkívül érdekes az ékszerek története és az ékszerkészítők, ötvösök világa is a reneszánsz idején.) Műhelyeik pont a Rialto körül helyezkedtek el. Ha a reneszánsz előtt éppen úgy iparosnak számítottak, mint például egy cipőkészítő, úgy a reneszánsz idején különleges, privilegizált helyzetbe kerültek. Ugyanolyan művészként tartották őket számon, mint akár egy szobrászt vagy festőt. A társadalomban is egyre előkelőbb pozíciót foglalhattak el, hiszen a földi harmónia megteremtőinek, titkos tudással rendelkező “mágusoknak” tartották őket.

Egy izgalmas, olasz nyelven írt, 19. századi kis könyvben olvastam egy bizonyos Biaggini ötvösmesterről. A könyvet egy belvárosi antikvárium polcán találtam. A gyűjtőknek biztosan nem kellett, mert nagyon rossz állapotban volt, a borítója és a lapjai több helyen el voltak szakadva. Gyenge minőségű, olcsó, megkérdőjelezhető hitelességgel dolgozó műnek tűnt. A szerzőről – Giambattista Fulvio – semmilyen információt nem találtam, a könyvet heccből, kíváncsiságból olvastam el.

A könyv egy Biaggini nevű ötvös életéről és munkásságáról szólt, lehet, hogy a Benvenuto Cellini mester életét akarta valaki utánozni. Röviden összefoglalva a következőket tudtam meg belőle:

Biaggini, vagy ahogy mindenki szólította, a Mester, különösen gyanakvó ember volt. Tizenöt éves korában érkezett, vagy inkább szökött Mantovából a lagúnák városába, hogy elszegődjön inasnak egy ékszerészműhelybe. Egyszer, még gyerekkorában arra ébredt, hogy kézzelfogható, maradandó tárgyakat szeretne létrehozni, amelyek olyan szépen vannak megmunkálva, hogy szinte már varázserővel bírnak.

Saját magáról nem szívesen beszélt. Míg a velenceiek mindig ki voltak éhezve a legújabb pletykákra, ő mások igen hasonló történeteibe is rendszeresen beleásított, mert az újabb szerelmi bonyodalmak hallatán olyan érzése támadt, mintha csontvázakat mutogatnának neki. A szerelemhez kapcsolódó érzéseket, a rajongást, a féltékenységet, aztán pedig a hirtelen közönyt, fehér, lecsupaszított csontoknak tartotta, melyeket mindig ugyanaz a logika állított össze egy díszítés és fantázia nélküli, romlandó és elégethető vázzá. Azok az emberi kapcsolatok, amikkel kénytelen-kelletlen találkoznia kellett, egyáltalán nem voltak misztikusak, titokzatosak vagy többértelműek. Különleges energiák felszabadulását vagy mozgását sem látta bennük. Áttetszőek voltak, mint egy darab jó minőségű smaragd, de az ásvány csodás ereje nélkül.

Az ékszerek viszont, amiket a különböző minőségű kapcsolatok egyes fázisaiban kértek tőle, mindent megváltoztattak. Amikor a kész tárgyat – a gyűrűt, az amulettet, a láncot, a hajpántot, a kalaptűt vagy mindezek kombinációját – átnyújtotta a megrendelőknek, minden csírázó vagy betokosodott érzelem értelmet nyert, egyedivé, megfoghatóvá vált. És nemcsak a mester nézett az ékszer készítése alatt és után az emberekre egészen más szemmel, de ők maguk is úgy érezték, amikor az elkészült tárgyat megpillantották, hogy minden a helyére került.

A velenceiek – különösen a nők – látszatra igen nyájasak, kedvesek voltak vele. Hamar megnyíltak a fiatal, ügyes ötvösnek, így egyre több palotába lett bejárása, és a megrendelések száma is nőtt. De a többi, Rialto környéki műhely irigyen, ugrásra készen figyelte ténykedését.

Miért ne találhatnám meg itt a közelben éppen Biaggini mester műhelyét? A Rialto környéke nem beláthatatlan, csak pár száz méteren kell megnéznem a műhelyek cégéreit.

Talán egy órán keresztül bóklásztam, nézelődtem. Döbbenetes élmény volt, mintha egy dzsungelben jártam volna, melynek nem ismertem a törvényeit. Az emberek hangosabbak voltak, gesztusaik, mozdulataik hevesebbek, felfokozottabbak, mint a 21. században. Rájöttem, hogy célravezetőbb lesz, ha valakit megkérdezek, nem ismeri-e Biaggini Mestert, mert számos ötvös cégért láttam, és nem nyithattam be mindegyikhez egyenként. Egy szokatlanul magas, nagy darab, elegáns ruházatú, nemes ember igazított útba.

Megálltam a jelentéktelennek tűnő műhely előtt. Az épület kuszának, kicsit romosnak tűnt, a falakról omladozott a vakolat. Több ajtót is láttam. Épp azt kerestem, melyik lehet ezek közül a működő bejárat, amikor az egyik kinyílt, és a műhelyből, hangos kiabálások közepette, egy embert rúgtak ki. Épp a lábam előtt landolt. Fölsegítettem, és bekísértem a műhelybe.

Az ötvösmester annyira belemerült a munkájába, hogy észre sem vette, idegen lépett be.

Furcsa mód nem féltem. Mintha az a tény, hogy egy másik korból jöttem, burokkal vett volna körül. Annyira abszurd és lehetetlen volt ez a találkozás, hogy nem töprengtem rajta, ahogy azon sem, hogy fogok kikeveredni belőle.

Amikor az alacsony, de szikár ötvös megérezte a jelenlétemet, dühösen letette a vázát, majd a köténybe törölte a kezét. Egy szót sem kellett szólnia ahhoz, hogy tudjam, jobb lesz, ha elfogadható indokot szolgáltatok arra, miért jöttem.

A táskám mélyére nyúltam, és kivettem a smaragdköves fülbevalót. Közelebb léptem hozzá, hogy jobban meg tudja nézni, de a tenyeremben tartottam. Láttam rajta, hogy felismerte az ékszert, mert a szeme felcsillant, amikor meglátta a fülbevalót, de uralkodott az arcvonásain és a mozdulatain is.

Megkérdeztem tőle, hogy ki készíthette ezt a fülbevalót, mert egy medált is szeretnék hozzá. Egy nagyon fontos ajándékról lenne szó.

Figyelmesen hallgatta a kérésemet. Erre a pár percre talán megnyertem a bizalmát. Bár látszólag nem fűzte hozzá semmilyen érdek, hogy segítsen, elárulta a készítő nevét.

“Craterének hívják az ötvöst, akit keres, de  őt jópár éve nem látta senki. Itt kezdett Velencében dolgozni, de nagyon ritkán vállalt el megrendelést. Hónapokig szöszmötölt egy-egy ötleten, végül minden pénze elfogyott, és egy nap nem nyitotta ki a műhelyét. Senki nem tudja, hová ment. Általában medálokon, kámeákon piszmogott, több-kevesebb sikerrel, ezt a fülbevalót, hogy úgy mondjam, kísérleti célból készítette. De többet nem árulhatok el.” Majd megragadta a karomat, és az ajtó felé húzott. „Szívesen elfecsegnék még Önnel ilyen lényegbevágó kérdéseken, de még – amint látja – bőven van dolgom.” Kicsit taszított is egyet rajtam, hogy egész biztosan a műhelyen kívülre kerüljek.

Amikor magamhoz tértem, sötétbarna mennyezetgerendák bámultak rám a plafonról. A takaró alatt végigtapogattam magam, finom anyagú selyemköntös fedte a testem. Dél vagy kora délután lehetett, mert a magas ablakon át ömlött be a fény. Kiszálltam az ágyból. A talpam alatti márvány hűvösétől emlékezni kezdtem, hogyan találtam magam hirtelen Velencében. Körbenéztem a teremben. Egy székre egy hatalmas, krémszínű bársonyruha volt odakészítve, a szélén aranyszínű zsinórral díszítve. Megemeltem, legalább tíz kilót nyomott. Logikusnak tűnt, hogy ha ki szeretnék menni a terem végében található ajtón, ebbe a ruhába kell valahogy belepréselni magam.

Már csak pár lépés választott el, hogy lenyomjam a kilincset, amikor egy velem egyidős, különösen szép arcú, rézvörös hajú nő jött be a szobába hímzett és gyöngyökkel kivarrt ruhában. Ahogy végignézett rajtam, felderült az arca. Kezével a szobában található egyik szék felé intett.

„Nos, kedvesem, nem tudjuk, ki vagy, de a szolgálónk talált rád férfiruhában. A gabonaraktárban beszéltél összevissza, igen furcsa akcentussal, csak annyit értettünk belőle, hogy Cratere nevét emlegeted. Mivel Craterét jól ismerem – jó pár ékszert készített nekem – felhoztunk a palotába, hisz még az is lehet, hogy ő küldött hozzánk. Utólagos engedelmeddel átkutattuk a táskádat. Lopással vádolhatnálak, hisz nálad volt a fülbevalóm, ha valami megérzés nem súgná azt, hogy tanulhatunk még egymástól egy-két hasznos dolgot.”

Miközben beszélt, megfigyeltem rajta minden apró részletet. Az összes ujján – a jobb hüvelyken kívül – egy-egy gyűrű volt, a dekoltázsa merészen volt kivágva. A haja nem volt tűkkel vagy gyöngyökkel összefogva, szabadon hullott a vállára, bár lehet, hogy csak akkor hagyta így, amikor a palotában közlekedett, és senki nem látta.

Mély levegőt vettem, hogy összeszedjem a gondolataimat, és legyűrjem a meglepetésemet az egyre gyakoribbá váló, különös sztorik felett. “Természetesen köszönöm, hogy segítettetek magamhoz térni. Nem várom el, hogy vendégül is lássatok, úgyhogy én – mivel tökéletesen érzem magamat – tovább is állnék. Megtudhatnám, kit üdvözölhetek kedves segítőm személyében, hogy alkalomadtán meg tudjam hálálni a jótettet?

„Engem Veronicának hívnak, és ne aggódj, mert addig élvezheted a vendégszeretetemet, ameddig mindkettőnknek így a legjobb. Természetesen bármikor kisétálhatsz a kapun, de a megérzésem azt súgja, most nem tudnál hova menni, ráadásul a város – gondolom, már sejted – igen veszélyes egy egyedül mászkáló nőnek. A fülbevalót magamhoz vettem. Ezt a szobát a rendelkezésedre bocsátom, itt fogsz aludni. A palota többi részében körbevezetlek majd. Bárkinek, akivel találkozni fogsz, azt mondjuk, hogy egy unokatestvérem vagy Triesztből, úgyis a triesztiekhez hasonlóan beszélsz.  A ruha vállához nyúlt, hogy megigazítsa és kacéran felnevetett.

„Úgy érzem, rengeteg dolgot kell még megtudnod. De most nem zavarlak tovább, gondolom, szomjas és éhes vagy, az asztalhoz kísérlek.”

„Mi az oka a hozzám való jóságodnak? Mit jelent neked ez a fülbevaló és mit vársz tőlem pontosan?” – próbáltam faggatni. Közelebb hajolt az arcomhoz.  Gyönyörűnek, kívánatosnak találtam. Végigsimította a hajamat, aztán lehúzta a vállamról a ruhát, a tenyere egy pillanatra megállapodott a görbületében.

Aztán hirtelen elengedett. Eligazgatta a vállamon a ruhát, megállt felettem, és mosolyogva – mintha innentől kezdve barátnők lehetnénk – a szemembe nézett. „Megmondom, miért vagy itt. Legalábbis amennyit most megérthetsz belőle. Ha azt a fülbevalót meg tudtad tőlem szerezni, akkor egyrészt nagyon ügyes vagy, és van mit tanulnom tőled. Másrészt fogalmad sincs, milyen energiákat hordoz, és milyen hatással van a viselőjére, mert ha nem így lenne, sosem vetted volna el. Amit az az ékszer tud, arra keveseknek van szükségük. Különösen olyan nőknek, akik még szeretnék, ha viszonoznák a szerelmüket. Jobb, ha távol tartod magad tőle.”

Ahogy kilépett az ajtón, és megindult előttem, hogy az ebédlőbe kísérjen, olyan érzésem volt, mintha nem szeretne többet a fülbevalóról beszélni.”