Olvasási idő 3 perc

kő, szikla

KOVÁCS RITA | NAPLÓ

Az ember lépteit mindig kíséri valami. Gyalogolok, mert így tudom magamat arra az energiaszintre emelni, ahol elkezdek gondolkodni, majd pedig alkotni, vagy képzelődni, ábrándozni. A városban az aszfalt a társam, a szemét, a zaj, a járdával párhuzamos utcán haladó, ideges, harsogó járművek. A hegyen a tekintetet nyugtató bükkfák, pitypang, szőlőtőkék, a lentről kiemelkedő táj. A horvát szigetet körbeölelő sétányon kövek kísérnek. A vízben régóta ázók, a parttól picit beljebb fekvők feketék, az újak, amiket a sétány két oldalára szórtak, hogy megtartsák a friss járdát, világosszürkék, vakítanak. A tenger peremét kövek tartják.

Fotó: Kovács Rita
Ott, ahol az emberek a legcsodálatosabbnak vélik a tengert, és a hozzá kötődő tájat, hatalmas sziklák keretezik az elfolyni akaró, vagy épp idegesen csapkodó, hánykolódó vizet. Mintha önmagában semminek sem lenne értelme, mintha a világ minden jelenségét csak egy vele ellentétes, hozzá képest teljesen más kinézetű és összetételű dologgal lehetne értelmezni, egy dolog szépségét csak egy másikkal lehetne láttatni.
Büszkén, határozottan lépkedek bármilyen szikla vagy kő szegélyezte parton, sétányon. Nincs okom, hogy megtorpanjak, egy követ senki sem vizsgál meg, mind egyformának tűnik, nem révedezünk rajtuk.
Tegnap Primostenben, ahol az ember több méter magasról néz alá a sziklákon keresztül a tengerre, mégis megakadt a szemem a sziklába vájt ritmusos vonalakon, a tengeri hullámok lenyomatán. Ugyanaz a harmonikus, szinte hipnotizáló képlet, mint amit a tenger a homokban felejt. Jó látni, hogy egy ilyen látszólag alkalmazkodó, lágy, selymes anyag kitörölhetetlen nyomot hagy maga után.
Kő, szikla. Mindkettő magától értetődő jelenség a tengerparton. Az egyértelmű dolgokat nem szoktuk figyelembe venni, nem serkentenek minket továbbgondolkodásra, alkotásra. Nem lepődünk meg rajtuk, ezért nem helyezzük őket új kontextusba sem. Sok van belőlük. Nehéz nem megunni saját magunkat sem. Mintha kövekből lennénk, fájdalmaink, fel nem dolgozott tramuáink lehúznak minket. Mindenhol ott vagyunk, ezerféle alakban, ezek mégis mintha mind egyformák lennének. Szeretnék körvonalat adni annak, aki én vagyok, de akkor ki kellene választanom a saját hangsúlyaimat, és ez könnyen válik affektálássá.
A mélység ezzel szemben csendben van, befogad, gondolkodik. Csak az olyan beszélgetésekben vesz részt szervesen, melyeknek tétje van, ahol nem “előadás” folyik, hanem egymás gondolatából való építkezés. Az értelmiségiek gyakran “beszélgetnek” úgy, mintha egymásra licitálnának. Ki mond sziporkázóbbat, érdekesebbet, viccesebbet. Az ilyen beszélgetésekben kívülállónak érzem magamat.
Kövekkel kirakott, háborgó tenger, holdbéli táj. Csak nagy emberek, filmszereplők, hősök, messzi, merészen északi vagy zavarbaejtőn déli vidékek őshonos, talpraesett, az elemekkel kitűnően bánni tudó, halászó népei lakják. Titokzatosak, tudnak valamit, a tenger cinkosai, olyan bennfenntesek, amilyen én sosem leszek. Én miben vagyok ennyire otthonos? Mindenhová vendégként érkezem.