pálmafák és egy mondat a zsarnokságról
MINDEN, AMIT 1990-RŐL, VAGYIS FELNŐTTÉ VÁLÁSRÓL TUDNI KELL
♦ KOVÁCS RITA | NOVELLA
Tizenhárom éves vagyok, sőt, hamarosan tizennégy. Hosszú, copfban hordott hajamat már egy éve levágattam és bedaueroltattam. Azóta sajnos – hiába szeretném – nem tudom újra megnöveszteni, mert a dauertől folyton eltöredezik. De a dús, hullámos hajról nem tudok lemondani, a borzos oroszlánysörény illik a legjobban hozzám.
Csinos vagyok, sose voltam még ilyen vékony, mint most. Akik nem ismernek, tizennyolc évesnek néznek. Sztreccs, passzé anyagból készült miniszoknyát, és elöl megkötős, ujjatlan, kék alapon piros LOVE feliratos pólót hordok. Ezen most nagyon nevetek, mert a cipzáros, emeletes tolltartómra is ráírtam öt nyelven, hogy SZERETLEK, pedig egy idegen nyelven se beszélek: az oroszórán nem tanulunk semmit, csak ökörködünk, mert olyan szerencsétlen, béna a tanár. Fiatal pedig, most végzett a főiskolán, de vastag, szódásüveg, SZTK keretes szemüveget hord, rakott szoknyát és garbót. Mindig le van blokkolva, nem mer megszólalni. Aki ilyen tehetetlen, az miért akar tanítani? Én vagyok a legnagyobb hangadó. A múlt órán zenekart szerveztem, kitaláltam, hogy mindenki szólaltasson meg egy tárgyat a tanteremben. Én például a ceruzákat ütöttem egymáshoz, a mellettem ülő a könyvvel dobolt a padon.
Voltam már szerelmes, de nem konkrét személyre gondoltam, amikor az emeletes, cipzáros tolltartóra golyóstollal ráírtam, hogy “Je t’aime, Ich libe dich, I love you, Ja ljublju tyebja, Ti amo.” A magyartanár pont az én padom mellett állt meg, ránézett a kidekorált tolltartóra, és kimeredt a szeme. “ Varga Imi, aki mögöttem ült, majd megfulladt a nevetéstől. Tetszett a gondolat, hogy pont úgy fest, mintha ezeken a nyelveken mind beszélnék, pedig négy nyelven talán csak ezt az egy mondatot tudtam. De ahogy minden nap kipakoltam a padra, lassanként el is hittem, hogy ilyen sokoldalú vagyok.
Az összes külföldi és magyar zenekart, énekest ismerem. Mindig megy nálam a fekete, kétkazettás magnóról (amit Mami Bécsből hozott) a Poptarisznya. Gyűjtöm az üres kazettákat, mert az összes számot felveszem, csak az idegesít, hogy B. Tóth László mindig beledumál a számok elejébe. Elég nyomorékok ezek a kazetták, amikor visszahallgatom őket. Jobban is festenének persze, ha egy zenekar fotója lenne a borítón, és nem a semmitmondó, béna TDK felirat. A kedvenc együttesem a Pet Shop Boys, nyilván az “Icc ö szín” miatt. A szám egy hatalmas viharral kezdődik, baromi nagyot csap a villám, és ez elképesztő lendületet ad az egész dalnak. Milliószor meg tudnám hallgatni, mert úgy érzem, pont ilyen viharok dúlnak bennem. Ilyen villámgyorsan biciklizek a gáton, a pedálon állva. A legfelemelőbb érzés, amikor a gát (mert ez az egyetlen emelkedő a faluban) tetejéről fék nélkül leszáguldok, majd a gát alját elérve, egy újabb, kis emelkedőre felhajtok, nagy lendülettel.
A Depeche Mode viszont nem az én világom. Minden depechemode-os egyforma, fekete ruhában járnak, elvontnak hiszik magukat, de nincs bennük semmi spritusz, semmi plusz, semmi fantázia. Nem tudnak élni.
Az én szobámat anyámék a konyhából alakították ki. Fehér csempe nyúlik fel a falakon, itt ebédelünk és vacsorázunk, de a csempék feletti üres résszel bármit kezdhettem. Plafonig teleraktam poszterekkel: Samantha Fox, Madonna, Napóleon Boulevard, C.C. Catch, Modern Talking. Idegesít, hogy bárki bármikor betoppanhat hozzánk, például János bácsi a gumicsizmájában, amikor hazafelé tereli a teheneket, vagy a szomszéd tanárok, anyám kollégái, hogy megbeszéljék a munkahelyi ügyeket. Ráadásul mindenki ide, ebbe az én konyha-szobámba lép be rögtön az előszobából.
Vannak visszatérő rémálmaim: menekülök a Szekuritáté elől, vagy anyámék kézen fogva visznek a tanácselnök elé, aki soha semmilyen engedélyt nem adott meg nekik, hogy kivégezzen. Fogalmam sincs, miért nyomasztanak álmomban ezek a dolgok, nappal nem érzem, hogy kikészülnék tőlük.
Sokkal jobban zavar, hogy pattanásos vagyok. Havonta járok be Tiszafüredre a kozmetikushoz, akkor is, ha csak késő este, a sötétben tudok stoppal visszajönni. A kozmetikus biztat, hogy ne aggódjak, az csak jó, ha most zsíros a bőröm, mert később nem fogok ráncosodni. Ki a fenét érdekel, mi lesz később. A Madchen újságban láttam, hogy a pattanásokat alapozóval és korrektorral kell lekenni és eltűnnek, de a tiszafüredi illatszer boltban egyiket se ismerik. Uborkákat és élesztőt pakolok a bőrömre, de ettől se javul a helyzet.
Apám már nem lakik velünk, így egy picit nyugodtabban élünk. Nem térdepel le az ágyam mellé éjszaka, hogy azt énekelje: “ Sose hallok olyan, gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban…”, és nem bömböl a konyhai (ami persze az én szobám lenne) ajtó mögött a lemezjátszó az Ötödik szimfóniával, az Egy amerikai Párizsban-nal, vagy Prokofjevvel. Nem menekülünk éjszaka a szomszédba. Nincs balhé, nem vág bele ököllel a lakkozott dohányzóasztalba, és nem ismétli kidülledt szemekkel ugyanazokat a, világfájdalommal teli mondatokat. Igazi megkönnyebbülést mégsem érzek. Pedig van munkája, Dunaújvárosban, a Vasműben. Rendszeresen ír nekem levelet, és amikor találkozunk, nem melegítő, hanem élére vasalt nadrág van rajta és bőrcipő. A nyakán kevésbé piros a bőr, és nem kunkorodnak ki őrült, szőkéből őszült tincsek a baseball sapkája alól.
De ettől a látszólagos nyugalomtól sem könnyebbülök meg. Nem tudom, mi játszódik le benne, hol kéne lennie. Érezheti-e magát bárhol otthon, van-e olyan társaság, ahol szót értenek vele. Nem emlékszem, hogy bárkivel meg tudta volna valaha is vitatni a gondolatait. Én hiába írtam neki levelet, könyörögve, tizenkét éves koromban. Betolta a biciklit az udvarba, én lementem a terasz lépcsőjén, hogy minél előbb odaadjam a papírt: némán, rezzenéstelen arckifejezéssel elolvasta, rám se nézett, aztán újra kisétált a kapun. Csak későn – amikor már aludtam – jött haza.
Feldúltan, őrjöngve érkezett a pártgyűlésekről, mert a párttitkárok mind ostobák. Pedig az “eszme” helyes lett volna. A híradók előtt, amikor a Szovjetunióból közvetítettek, és az elnököt mutatták, kikelt magából: “Áh, ez is olyan szerencsétlen, hogy karóval a nadrágjában kell kitámasztani.”
De októberben egy új ünnepségre készülünk. Elkezdődik a tanév, és a magyartanár egy délután elhív magához. Leülök a kényelmes, konyakbarna bőrfotelekbe, és a tanárnő megkínál kávéval. Először nem értem, mi ütött belé, hiszen be se töltöttem a tizennégyet, sosem ittam még kávét. De aztán kihúzom magam, kényelmesen hátradőlök a fotelben, és édesgetem magamban a gondolatot, hogy innentől kezdve kávézni fogok. “Hány cukorral kéred?” – kérdezi, teljesen komolyan, bár nem tudom, mit is feleljek. Leteszi elém a Zsolnay cuktortartót, és – biztos ami biztos – bedobálok a kis kávészcsészébe nyolc kockacukrot.
“Tudod, te, Rita, hogy mire készül az ország?” Nagyjából sejtem, igen, bólogatok, de várom, hogy a tanárnő mire szeretne kilyukadni. Feláll a fotelből, leveszi a polcról az 1984-et és az Állatfarmot, és elém teszi. “Eddig diktatúrában éltünk. Tudod, mi az, hogy diktatúra?” Olvasd el ezeket a könyveket. Fel kell készülnöd az első október huszonharmadikai ünnepségre, mert te fogsz szavalni.” Eddig is rendszeresen szerepeltem: esküvőkön mondtam verset, Lenin születésnapján énekeltem, évnyitón, évzárón, november 7-én szavaltam, persze, hogy örültem a feladatnak. De most sokkal izgalmasabb volt, hogy ez lesz a legelső ilyen ünnepség, ráadásul azt mondta a tanárnő, hogy kiszámíthatatlan, az emberek hogy fognak reagálni, és így még jobban érdekelt.
A könyveket elolvasom. Október elején a magyar tanár pedig újra elhív kávézni. Most otthon van a húszéves, egyetemista fia is, már az ajtóban várnak. Rutinosan elterülök a bőrfotelben, és telepakolom a kávémat kockacukrokkal.
A tanárnő leteszi elém az Egy mondat a zsarnokságról-t. „Ezt a verset szavalod majd az ünnepségen.” Sietve átfutom, megszoktam, hogy azonnal, előzetes olvasás nélkül adjak elő, így hát hamar a közepébe vágunk. “Most nyugodtan add elő úgy, ahogy gondolod.” – mondja, és rágyújt a harmadik szál Kossuthra. A fia nem veszi le rólam a tekintetét, és időnként egy-két gondolatot ő is hozzáfűz, mit érdemes kihangsúlyoznom. “Szerintem – mondja határozottan – nyomatékosítsd a “kutyád” szót, ott, hogy “az néz rád kutyád szemén át”, mert a legmegdöbbentőbb, hogy a zsarnokság oda is bekúszik.” Ezen ne múljon – gondolom magamban, megnyomom a “kutyád” szót, bár ez a sor szerintem pont olyan súlyos, mint az összes többi a versben. De eszembe jut, hogy a srác nagyon szeretheti a kutyáját, mert pár évvel ezelőtt, amikor eljöttek hozzánk egy macskáért, akkor is a kutyánkkal volt elfoglalva: Buksit simogatta, a táljába vizet tett.
A látogatásom nem tart sokáig, a tanárnő és a fia is elégedettek azzal, hogy fogom szavazni a verset. Az előszobába kísérnek. “Jó nadrágod van.” – bókol a fia, miközben hanyagul az ajtófélfába támaszkodik. Meglepődöm, mert ilyet még senki sem mondott nekem korábban. Valóban – morfondírozok – extravagánsan, szokatlanul festhetek az okkersárga, bő szárú, vászon pantallóban. A fiú nem veszi le rólam a tekintetét. A férfiaknak biztos akkor tetszik egy lány – töprengek – ha a ruháját dicsérik.
Egy héttel később, 1990. október 23-án elszavalom, hogy “Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szabában (…)”. Közben, a park melletti templomban megkondítják a harangokat, de én azokat is túlkiabálom, sose volt gond a hangerőmmel.
Másnap a tanárok nem szólnak hozzám. Mintha tartanának tőlem.
Pár nap múlva betöltöm a tizennégyet. Apám azt mondja, bármit megfest, amit csak szeretnék. Legyen az erdőrészlet, a saját arcképem vagy egy virágcsokor, de le tudja másolni Csontváry bármelyik képét is. Nekem a hatalmas, falat betöltő, pálmafás, tengerpartos poszterek tetszenek. De nem tudom, hol lehet olyat kapni, és ha tudnám is, biztos megfizethetetlen lenne. “Apa, fess nekem egy pálmafás tengerpartot! – válaszolok.”
Apám pedig megteszi, és ráírja, hogy “Rita 14 éves”. A zsírkrétával készült rajzot összehajtogatja, és Dunaújvárosból elküldi levélben.
írásaim
irodalom/
regényrészlet
Kovács Rita: ARANYMETSZÉS – VELENCEI RÉSZLET
irodalom/napló
Kovács Rita: ABBÁZIA 2. A MEGÉRKEZÉS
irodalom/novella
Kovács Rita: POROSZLÓNÁL A TENGER
Kovács Rita: JUST A PERFECT DAY IN ITALY