Hármasban vagyunk a selyemréti bérházban. A tekintélyes orrú, fekete keretes szemüvegű dédapám, Sefcsik Lajos, aki még beszélt szlovákul, egész nap kint ücsörög a konyhában és pipázik. Olyan, akár egy új lap a számítógép monitorán: mindig készen áll, bármilyen témát fel lehet neki dobni. Amikor hétvégente megérkezem hozzájuk, beviharzom a konyhába, és záporozom a legújabb ötleteimet, gondolataimat. Komplett előadásokat tartok neki, aki fantasztikus közönség. Csendben, jelentőségteljesen figyel, úgy érzem, hatással vagyok rá. Nem rajong ugyan őrülten értem, de figyel, és időnként visszabillent a valóságba, pedig mindenki más meghagy a csodálatos fantáziával megkomponált illúzióimban, mondván, hogy úgyis gyerek vagyok, szórakoztató és okos.

“Királynő vagyok, annak is születtem.” – mondtam egyszer, úgy öt éves koromban, a legcsodálatosabb, rózsaszín nejlonfüggyönyből varrott ruhámban belibbenve, “mindenki az alattvalóm”. Akkoriban, emlékszem, igen biztos voltam magamban, mert az óvodában minden versikét azonnal megjegyeztem, tudtam írni és olvasni, az órát is ismertem. Több fiú már feleségül kért, és délután, a csendespihenő alatt nem aludtak, mert az én kezemet akarták megfogni. A dédapám kifújta a pipafüstöt, és némi hatásszünet után megszólalt: “Nem hiszem, hogy királynő lennél.” – mondta. “Túl sokat beszélsz, a királynők inkább hallgatnak.” De hűvös kritikája egyáltalán nem lombozott le, biztos voltam benne, hogy fogalma sincs arról, milyen egy igazi királynő, az én értékeimmel pedig még kevésbé sincs tisztában.

Hamar akartam megtanulni olvasni, mert az “R” betűt rólam nevezték el, és ezt a büszkeségemet se tudta földbe döngölni a dédapám, aki szerint őróla meg a Lajos betűt. Hiába járta meg az első és a második világháborút, és mesélte a háborús történeteket a lépcsőházban, Mami szerint azoknak a fele se volt igaz, az öreg már mindenféléket kitalál, a történeteket kiszínezi.

Sötét, öreg, unalmas bútorokkal van berendezve a selyemréti lakás, ilyeneket lehetett a hatvanas években kapni. Sötétbarna, lakkozott karfás fotel, csúnya, semmilyen bordó, durva tapintású huzattal. Lakkozott szekrénysor, poros, sötét, hatalmas függönyök. Nyikorgó, ágyneműtartós ágyak, magas, libatollal kitömött párnák, poliészter, tapadós ágynemű, közepén egy körrel, hogy kikandikálhasson alóla a ronda paplan. A konyhában egy sötétzöld, műbársony függöny, mögötte a kamra és a limlomok. A polcon a munka érdemrendje, amit a nagymamám személyesen Losonczi Páltól vett át. Nem tudom elképzelni, pontosan mit is jelenthet a munkáért díjat kapni, hiszen a munka olyan tág fogalom. Megfoghatóbb, ha valaki a szavalóversenyen első helyet nyer, de mi értelme lenne bármilyen érmet is kapni általában véve a munkáért. Ezt pont olyan hülyeségnek tartom, mint nagyapám kupáját, amit tanárként a marxista-leninista esti egyetem diákjaitól kapott. Hisz a nagyapám “kukás” volt – ahogy a mamám mindig emlegette (igaz, hogy a köztisztasági vállalat igazgatójaként dolgozott), és egy “kukás” hogyan is taníthatna egyetemen, másfelől minden normális iskolába nappal járnak az emberek, az esti iskolának semmi értelme, a “marxista-leninistá”-ról nem is beszélve.

Semmit nem találok szépnek abból, ami körülvesz. Tudom, hogy a szép egyáltalán nem ilyen, pedig sosem láttam rá példát. A fővárosban akkor még nem jártam, kastélyokban, múzeumokban sem. De nem izgat, értem én, hogy itt az emberek életét nem a szép bálványozása teszi ki.

Fekszem a lakkozott támlás, dunyhákkal megvetett ágyban, és hallgatom a nagymamámat. Tele van történetekkel. Csillogó szemmel mesél a nagyapámról, a menye, anyám rokonairól is, mert jól ismerte őket: apám és anyám valójában távoli rokonok. De akkor is beszippant a tekintete, amikor a szovjet munkatáborban töltött évek, és a családi tragédiák vannak soron. Érthetetlen módon ugyanolyan nyugalmat és kiegyensúlyozott boldogságot sugároz, akárha egy mesét olvasna.

A boldogság a tragédiáktól és a hányattatásoktól független állapot.

Majd mindenkinek, akibe később szerelmes leszek, átható, áttetsző a tekintete, mint a víztükör. Hatalmas, zöld szemek, tó vagy tenger, amiből inni lehet a boldogságot.

“Miért vittek el titeket a háború után a Szovjetunióba?” “Kislányom, az volt a bűnünk, hogy fiatalok voltunk. Serényfalván engedélyt adott rá a tanácselnök, hogy munkatáborba vigyék az összes tizennyolc-húszévest, a szomszéd faluból nem hurcolhatták el őket.” Vajon miért tette – töprengek. Milyen ember az, aki megengedi, hogy a saját falujából elvigyék azokat, akiket úgy ismert, akár a családját, látta őket felnőni. A nagymamám nem minősítette. Nem formált véleményt az emberekről, nem szidta őket. Csak elmondta pontosan, hogy mit csináltak. Jobb, ha egyesektől távol tartja magát az ember.

A gyerek puszival köszönti az ismerős felnőtteket. Ezentúl csak annak az arcát csókolom meg, akit szeretek. Csakis őszintén szabad odafordulni, nem pedig elvárásból. Látogatóba jön hozzánk a falunkbeli tanácselnök, hogy megnézze a beázást a szolgálati lakáson, és a szüleim meggyőzzék, hogy meg kell javítani a tetőt. Leültetik illedelmesen a nappaliba, és aprósüteménnyel, üdítővel kínálják. “Mutasd, meg, kislányom, Dányi bácsinak, hogy milyen szép könyved van.” A kövér és sunyi politikus előtt darabokra tépem a könyvet, berohanok a szobámba és magama zárom az ajtót.

Mamival sokszor együtt fürdünk a szűk kádban. Pazarlás lenne külön vizet használnunk. A bojler őrlángja úgy világít felettünk, mint harminc évvel korábban a serényfalvi konyhaasztalukon a gyertya. Nézem nagymamám meztelen testét: fel kell emelnie a melleit, hogy alatta is beszappanozhassa a bőrét. Kipróbálom én is ugyanazt a mozdulatot – felnevet, mint a többi színjátékomon. Ilyen hát a női test, amikor már nincsen férfi mellette. Minden csupán csak emlék, kényelmetlen kitüremkedés rajta – töprengek. Ugyanabban a békés, meghitt állapotban vagyunk éppen: én még nem, ő pedig már nem vágyik férfira. “Nagyapáddal együtt nőttünk fel. Ő volt az első és egyetlen szerelmem, nincs többre szükségem. Együtt szöktünk meg a lágerből, nem bírtuk tovább az éhezést. A többi fogoly elkapta az arra tekergő kutyákat, macskákat, és megették őket. Minket nem vitt rá a lélek. Éjszaka gyalogoltunk, nappal elrejtőztünk, hogy el ne fogjanak minket, mert azonnal kivégeztek volna. Az állatok lábnyomából ittuk a vizet.”

A láger az egy tábor. Kisiskolásként szerettem a táborokat: végre éjjel-nappal együtt lehettem a többiekkel, olvashattam a vicces kiírásokat, az ócska szerelmi vallomásokat, a monogramokat a faházak oldalán vagy ez emeletes ágyakon. Megehettem a többiek dugi kekszét, és egész éjjel vicces sztorikat mesélhettem. Éjjel bátorságpróbára mentünk az erdőbe, nappal versenyeztünk. Én lettem a táborban a legszebb mosolyú, a leghosszabb nyelvű és a legjobb költő. Ennyi bőven elég lett volna, de akkor is sajnáltam, hogy a többi díjat nem én hoztam el.

Próbálom kitalálni, mi lehet a különbség a két tábor között. De az éhezést, a szenvedést nem tudom elképzelni. “A háború alatt már örültünk, ha szalonna került az asztalunkra. Mást nem találtunk.” – mesélte a mamám. Most már legalább tudtam mihez kötni a háborút, hisz a szalonnát ismertem. Elhatároztam, hogy a biztonság kedvéért sosem eszem majd belőle.

De a lágert, ahol a mamám járt, sem akkor nem tudtam, sem pedig most nem tudom magam elé képzelni. Bosszankodom, hogy miért nem kérdeztem ki őt alaposabban. Pontosan hogyan sikerült megszökniük, hogy nézett ki a barakk, mit kellett dolgozniuk, milyenek voltak, hogy bántak velük az őrök. Hol volt, milyen volt az a vidék, ahol fogva tartották őket. Minderről semmit nem tudok. A nőknek egy injekciót adtak, hogy ne menstruáljanak, de később hogyan regenerálódott a testük, hogy szültek ennek ellenére gyerekeket, rejtély.

A traumákról, a tragédiákról, a mély fájdalmairól képtelen megszólalni az ember. A nagymamám esti mese helyett nekem viszont ezekről beszélt. Tudtam, hogyan és miért lőtte főbe magát a másik nagymamám első férje a tiszti pisztolyával, és azt is, mire használta nagyapám a horgászásokat a házassága alatt. A tengernyi, ormótlan és értelmetlen fájdalmat formába, vagyis értelmes szavakba, mondatokba önteni: az egyetlen lehetőség a túlélésre. A mamám tudta, hogy a szöveg, a beszéd nem egyenlő velünk, sem pedig a szenvedésünkkel. A szöveg eszköz, anyag, közvetítő, és ezért használnunk kell.

Apám viszont hallgatott. Hazajött a BVK-ból, a gyárból, a műszakból vagy a pártgyűlésről, és, anélkül, hogy megszólalt volna, bement az erdőbe, máskor pedig elvonult horgászni. Összeszorult a gyomrom a hallgatásától. Volt egy sötét mocsár az életemben, amelynek a mélyére – pontosan tudtam – szörnyű dolgok süllyedtek, de attól csak még ijesztőbbek voltak, hogy semmit sem tudtam róluk.

Láttam apámat néha zokogni, még többször inni, de soha nem tudta, vagy nem akarta elmondani, mi bántja. Tengernyi kék szeme sem beszélt – máshogy lehetett benne elveszni, mint a nagymamáméban. Nem tartott fel a felszínre. Nem adott receptet sem magának, sem pedig nekem a túlélésre. Tőle csak azt tanultam, hogy ha valamit meg akarok ismerni, akkor kockáztatnom kell, hogy megfulladok.

De ez már egy másik történet.