Behoztam a kamrából a konzervet, hozzáöntöttem a gnocchihoz. Nagyon finom lett, mondom neki, és küldtem egy képet róla. Fahájat raktam bele meg balzsamecetet, pici cukrot meg sót, ezek a paradicsomhoz nagyon jól mennek. Alkímia, tudod, a főzés alkímia, és a főzéshez szenvedély kell. A szenvedély búvópatakként csörgedezik az utcánk alatt, és minden szilárdnak tűnő dolgot alámos. Az egyetlen ami biztos, az ingovány. El kell fogadnunk, hogy ilyenek vagyunk, mondom magunknak, magamnak és a grúznak, meg annak a sok mindenkinek, aki bennünk lakik. Sokáig nem értettük, hogy mi az, amitől nem sikerülnek a kapcsolataink, nem tudtuk, hogy olyanok vagyunk, mint a víz. Csak olyan emberrel tudnunk együtt lenni, aki legalább annyira folyékony, mint mi vagyunk. Igen, sokszor az elemek nem stimmelnek egy kapcsolatban, tette hozzá nagy bölcsen. És még csodálkozol, hogy a házadat mossa alá a víz és repedeznek a falak, mondta nevetve. Persze hogy nevet, hiszen nem az ő házáról van szó.