A veled töltött napok nem is napok, hanem évtizedek. Egy helyben forognak önmaguk körül, mint egy távoli galaxis szófogadó bolygói, majd elolvadnak és belefolynak a mindenható semmibe, az áprilistól októberig tartó végtelenbe.

Messzire elnyúló otthonosság vagy. Mindenhová befújó szél. Nagy, nyitott ablak. A magány haragos zöldjén átvilágító sárga viharlámpa. Néha meg ezüstös felhő, ami esténként aranyba fut át. Színeid megfestik az időt, ami könnyedén megadja magát nekünk. Eső elől menedék vagy, ház a tisztáson. De legesleginkább tigris vagy, aki egyszer régen álmomban az erdő mélyén aludt a fák alatt.

Mindig és soha vagy, lehet, hogy nem is létezel. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy valójában csak képzeltelek