A golfpályán ezer út volt és mindegyik máshova vezetett. Valamelyik egy patakhoz, amin nincsen híd, valamelyik a vonatsínekhez vagy újonnan épült házakhoz. Nedves volt a talaj és a cipőm hamar átázott. Közben azért nem volt hideg, május volt és már majdnem nyár, és volt valami igazán szép abban, hogy egész nap esett. A világ megszelídült, átváltozott, úgy, mint a véget nem érő hóesésben, amikor nem kell sehova menni mert nem is lehet. Vizes cipőben futottam, a madarak meg egymást szólongatták énekelve, az egyik kérdezett valamit, a másik meg esküszöm, hogy válaszolt neki, majd egy harmadik is beszállt, aztán valami tücsökféle kezdett karattyolni, de az is lehet, hogy béka volt, nem tudom. Egészen boldog voltam akkor, úgy értem, annyira egészen, aminél jobban már nem lehet boldognak lenni. Csak futottam és a végén jól eltévedtem. Akkorra már combig áztam, de ennek ellenére jó érzés volt eltévedni. Már máskor is észrevettem, hogy imádok eltévedni, mert akkor a világ leveszi a vállamra rakott sújt. Akkor nincs más, csak én és az ismeretlen táj, és egy idő után, ha sokáig bolyongok, én magam leszek a táj. Valahogy eltűnök a nagy mindenségben, megszűnök létezni, és igazán könnyű leszek.