Fotó: Egyik Virág

És a Bajkál-tóhoz is el kéne egyszer menni, mondtam a grúznak, lehetőleg biciklivel. Félbeszakítottam ezzel a hirtelen jött utazási tervvel, és már raktam is volna oda a kávét, hogy megbeszéljük a részleteket, amikor eszembe jutott, hogy megfogadtam, hogy nem kávézom soha többé. Szóval mindenkinek van egy története, folytatta a grúz, aki most is, mint minden reggel olyan kisimult volt, mint egy újszülött. A történetekbe nem lehet belelátni, mert fájdalommal vannak tele, és az emberek igyekeznek minél jobban eltakarni őket. Nem lehet tudni miért, talán mert attól félnek, ha kiderülnek, akkor épp annyira fognak fájni, mint amikor megtörténtek. Pedig amikor kiderülnek, akkor az emberek elkezdenek az igazi fényükben tündökölni. A történetek fényt adnak nekik, mondta a grúz, és megint rácsodálkoztam, hogy mekkora bölcsesség szorult bele, pedig alig múlt harminc.

Aztán elmeséltem neki az aznapi álmomat, amikor egy konyhában voltunk egy andokbeli házban. A barátaink a teraszon vártak, hogy együtt sütkérezzünk az agavék mellett, és én teát akartam főzni. Nálam voltak az arany nyakláncaik, mindegyiken egy medál a nevükkel, az összes barátunk nyaklánca a tűzhely mellé volt készítve. Vizet forraltam, sorra vettem a nevüket és a nyakláncaikat, és mindegyiket beledobtam a forró vízbe, pár percet forraltam, majd elosztottam a főzetet annyi felé, ahányan voltunk. Kint a teraszon nevetgélve ittuk az aranyteát, az agavék közben csendben nőttek, volt kicsi meg nagy is. A kedvencem az volt, amelyik a legnagyobb, vadon növő fajta, a levelei vastagok, világoszöldek. Abból a fajtából főzik a helyiek az alkoholt, amitől nem részeg lesz az ember, hanem felemelkedett. Miután elmondtam a grúznak az álmomat, valami asztrológiai magyarázatba kezdett az aranyról meg az oroszlánról, és mondta, hogy nekem aranyat kell innom. mert az oroszlán szereti az aranyat meg az élénk színeket. Igen, mondtam, imádok világitani, az Andokban is világítanak az indián nénik a rózsaszín szoknyájukban, vállukon narancssárga kendő, fejükön süveg. A zöldellő hegyeken malacokat legeltetnek és felettük a kék ég nagyszerű díszlet ehhez a filmhez, ami ugyanúgy bánatról és örömről szól, mint a világon minden film. Az Andokba, oda visszamennék, mondtam a grúznak, mert van valami magával ragadó ellentmondás a tiszta ég és a poros utcák között, a hegyről lezúduló forrásvíz és a vakitó napsütés között. A látványtól, ahogy a fekete hegyek ezüsten csillognak a megolvadt hótól, egészen földbe gyökerezik az ember lába, és miközben a havas hegycsúcsokkal körülvett lagúna előtt áll, ami olyan kék, mint az utazási katalógusban a tenger, nem jut eszébe más, csak az az egyetlen szó, hogy hihetetlen.

Szóval az Andokba is vissza kellene menni, de lehetőleg biciklivel. Talán a Bajkál-tó felől kerülve meg a Földet, átkelve a Bering szoroson, mondtam a lelkesedéstől magamon kívül a grúznak, aki azt mondta, hogy inkább főzzek egy kávét.