Fotó: Egyik Virág

A legeslegjobban a történetek érdekelnek, mondtam az Andokban a Pepének, miközben alig kaptam levegőt. Előző nap mondta, hogy négyezer méterre megyünk, de nekem hiába mondja, olyan, mintha azt mondaná, hogy húsz deka marahlábszár. Nekem, aki soha nem eszik húst. Az emberek történetei érdekelnek, mert azokban tudok a legmesszebbre utazni, mondtam neki négyezer méteren, miközben a láthatatlan satu egyre szorult a fejem körül.

Tíz éve Kréta is egy ilyen dimenziós kapu volt, mint most Peru, meg néha Vác is az.

És ahogy Vácra tartottam, a vonat fák mellett robogott el, és hullani kezdtek már a levelek, de bőségesen volt még zöld, pont olyan zöld, amilyenre az ajtónkat festettem, és akkor olyan semleges, eksztázismentes boldogságot éreztem. Nem giccseset, hanem magától értetődőt. És mindent fel kellett megint rúgni és eljönni a világ végére. Megnézni a kilométer hosszan húzódó szemetet Limában, az öt méter magas fémkerítéssel körülvett lakótelepet, halálra zötykölődni a távolsági buszon, és minduntalan rácsodálkozni, hogy hogy tudnak így élni, pucér vályogviskókban az út szélén, olyan autókkal járni, amik szó szerint mindjárt szétesnek, hogy bírnak úgy élni, hogy semmilyük nincsen, és nekünk miért kell mindig valami új és abból is a legeslegjobb. És aztán hazamenni, és úgy érezni, hogy megnyertem a lottóötöst, mert a világ legjobb helyén lakom.

Igen, Perut látni kell, mert olyan, mint egy kijózanító pofon. Látni kell, mert kiábrándítóan magasztos és gyötrelmesen felemelő.