Fotó: A szerző

Teljesíthetetlen elvárásaim voltak Berlinnel szemben. Leginkább ahhoz a Budapesthez hasonlítottam, amiben a kilencvenes évek alatt éltem. A részeges évekhez, amikor senkinek nem volt igénye a józanságra, mindenki jól volt úgy, ahogy volt. Jól voltak az omladozó tűzfalak, a Gozsdu házai közt rohangáló szél. Végtelenül szabad voltam, akár egy téli hajnalon oda is fagyhattam volna a piros hetes megállójába, nem érdekelt volna senkit sem. Nem volt jövő, csak halványan pislákoló tegnap, meg egy kevés kolbászos lecsó Kelenföldön, amit a Marci anyukája főzött, akinek már nem volt sok hátra. Sárga konvektorok kattogtak és ontották a meleget. A Klauzál téri cigányzenészek függöny helyett spalettákkal zárták el a fénytől a dohányfüstös lakásukat. A Baross utcán rettegve mentem végig, a Rákóczi térem sehogy se. Egyszer két hétig gazdag voltam, mert egy csomó huszas hullott egy hajnali nyerőgépből az ölembe. A Hungária és a Thököly sarkán kezdődött az öröklét és hat órán át tartott. Térdig a hóban gyalogoltunk az Oktogontól a Mátyás térig, a Gellért hegyről néztük az éjszakai hegesztőket. A szívekben tágasság volt, a bárpadlón vörös szőnyeg. Romantikus évek voltak és igazi mutogatós bácsik járkáltak az utcán.

Azt akartam, hogy Berlin olyan legyen, mint akkor Budapest. Néha olyannak tűnt, mert mocskos volt és hideg, és nem akartak kijózanodni az emberek. De a mosolyok mögött valami megfagyott. Nem volt térdig érő hó és nem voltak a városban hegyek. A konyhákban nem volt kolbászos lecsó, a mutogatós bácsik fiatalok voltak, és a mosolyuk mögött nem vágy volt, hanem közöny. A mosolyuk mögött Berlin volt, és nem Budapest.