Nem találkoztam ma senkivel, csak a szomszéddal, aki átjött szólni, hogy ne dolgoztassak a Sanyival, mert rosszul járok. Náluk nem fejezte be a tetőt, és azóta bottal ütheti a nyomát, és a Sanyi anyja csak a vállát vonogatja, amikor átmegy hozzájuk, és kérdezi, hol van a Sanyi. A szomszéd a kanapénkon ült, azon a zöld kanapén, ami jól besüpped, ha ráül az ember, hogy aztán alig tud felkelni.

Fotó: Egyik Virág

Ott ült és csak beszélt, én pedig bólogattam, és tovább nyújtózkodott bennem a csend. Egész nap ezt csinálta, még mielőtt átjött volna a szomszéd, és ő se tudta kizavarni onnan. Teltek az órák, és egyre csak nőtt bennem a csend által elfoglalt hely.

A csenddel teli szoba a dzsungelre emlékeztetett. A dzsungelre, ami egész nap zenélt. A dzsungelben a madarak azt énekelték, hogy ébren vagyok, pedig álmodtam. Amikor ébren voltam, akkor meg azt dalolták, hogy ha elalszom, akkor leszek ébren igazán. A dzsungelben nem lehetett aludni, mert a világ összes madara egyszerre énekelt. Azt énekelték, hogy az élet egy percig tart és utána jön a végtelen, hogy a látható világ egy fényes fátyol, amin áttetszik a valóság. Azt énekelték, hogy az élet az élet látszata.

A dzsungelben úgy voltam boldog, hogy nem repestem, hanem gyökeret eresztettem. Amiket addig ki akartam tépni, akkor vastagabbra növesztettem. Úgy még sose voltam, ahogy akkor voltam. Pedig voltam már jól, de akkor máshogy voltam. Tulajdonképpen teljes terjedelmemben voltam.