Ez egy betegség, szólal meg végül. Mindenki folyton többet akar. A világ lassan bele fog szakadni a sok akarásba. Akarj kevesebbet, és inkább ne csinálj semmit se. Egy hétig ne csinálj semmit, és ha kérdezik, hogy vagy, és miket csinálsz, most az egyszer az életben ne kezdj el egy regényt mesélni arról, mi minden új dolog történt veled. Ne kezdd el mesélni az új terveidet, mondd inkább, hogy sehogy se vagy és semmit se csinálsz. Szabadulj meg saját magadtól, attól, aki nem is te vagy. Attól, akit valami rákényszerit, hogy úgy tegyen, mintha te magad lennél. A végeláthatatlan akarásnál nincs szánalmasabb, mondta a grúz, de ezt már annyi mindenre mondta. Imádja mondogatni, hogy mi az, aminél nincsen szánalmasabb. Szereti ezt a szót ismételgetni.

Igaza van, mert itt van minden ami kell. Itt van a ház előtt a kutyaugatás, csinos a macska a frissen kinyílt tulipánok között, egyszerű béke van. Esteledik, de még nincs egészen sötét, tompán égnek az utcai lámpák. A madarak majd dalolnak hajnalban, a hajnalt szeretem a legjobban. Milyen régen láttam, utoljára Boliviában annál a hideg vulkánnál, ahol megnéztük a napfelkeltét, de ott fájt a hideg meg a koránkelés. Meg fájt a magány is, a hidegnél sokkal jobban. Legközelebb a szerelmemmel szeretném látni azt a vulkánt, úgy, hogy nem kell korán kelni és sehova rohanni, mint azon a szervezett túrán, ahol semmire sem volt idő. De a szerelmemmel jó lesz a gazos kert is, majd a nyikorgó hintaágyban alszunk el délután, vele minden jó lesz, nem is kell Bolívia. Most már nagyon szeretnék szerelmes lenni, mondom a grúznak, de addig is megnézhetnénk egy párszor a hajnalt, akár ébren maradok addig, ha kell. Megnézhetnénk, ahogy ébred a világ, ahogy a mindenható szürkeségből elkezdődik a zsibongás, de bárcsak ne kezdődne el, bár tartana örökké a sejtelmes szürkeség, az örök el nem kezdődés állapota. Tartana örökké a hajnal, mert akkor minden a helyén maradna, és nem kergetne semmi se.