Tegnap éjjel ismét rengett a föld. Már aludtam, de felébredtem az ágy rázkódására. Nem találtam a szemüvegemet, amit mindig elkeverek valahová, amikor “álomba olvasom magam”. Csak az éjjeliszekrényen lévő olvasólámpát kapcsoltam fel, homályosan lattam, hogy kicsit reng a csillár, de lusta voltam kimenni a nappaliba a computerhez. Csak a hálószoba falán lévő repedéseket néztem meg jobban, nem láttam festék vagy faltöredékeket a parkettan…szóval ha földrengés volt is, nem lehetett olyan erős…így ismét elaludtam.

Nem volt ez mindig így, de amikor évtizedek óta együtt élsz szinte mindennapos rezgések hírével, akkor relativizálod a veszélyt. Márai igy ír erről a San Gennaro vérében: “A földrengések legtöbbször éjszaka jelentkeztek. Komoly, házakat döntő földrengés már évtizedek óta nem morajlott Nápolyban. A háború végén, amikor a Vezúv utolszor kitört, alig rengett a föld. De állandóan voltak kis, finom földrengések, legtöbbször reggel három felé. A Posillipo pagonyaiban és csalitjaiban elsőnek a fácánok rekedt kárálása jelentette, hogy történik valami a föld mélyében vagy a tenger mélységeiben. A fácánoknak volt valamilyen földrengésjelző készülékük, mint általában a madaraknak, s aztán a háziállatoknak, a teheneknek és a kutyáknak is. Ez a jeladás éjszaka – a fácánok károgása –, ez a nyívó baj jelzés átmenet nélkül harsant fel. Az alvók, a nápolyi sikátorokban – a basso népe, aztán a hercegek és a nagy papok a palotákban – hallották az állatok jelzését. A sikátorokban éjszaka a galambok kezdtek búgni, s jelentették, hogy történik valami. De a nápolyiak ilyenkor a sikátorokban s a palotákban egyik oldalukról a másikra fordultak. Mint minden ember, aki tűzhányó tövében született, tudták, hogy a veszély állandósult életükben.

Azt hiszem mar eléggé nápolyi lettem én is… Az első, 1980-as földrengést soha nem fogom elfelejteni. A Richter skála szerint 6,9 erősségű volt. Egyedül voltam itthon. Kellett par másodperc míg felfogtam mi történik es bár tudtam, hogy földrengéskor nem szabad leszaladni a lépcsőn, de az ösztön győzött az ész felett. Lerohantam az emeletről és amikor kiértem a házból, még láttam amint reng a föld. Ezt az érzést nem lehet elmesélni csak átélni. Valószínű a génjeinkben hordjuk a bizonyosságot, hogy az egyetlen stabil dolog életünkben a fold, a talaj, és amikor meglátod, hogy hullámzik a betonjárda, a lekövezett út…az egy olyan trauma, ami a félelemnél is erősebb. A házunk előtt van egy kis tér, oda futottam le es oda menekültek a környék lakói is. Nem volt pánik. Inkább valami adrenalinnal kevert öröm: hogy megúsztuk. Akkor még nem volt internet, nem tudtuk hol volt az epicentrum, reméltük, itt Nápolyban. Csendesen beszélgettünk. Aztán az egyik házból lehoztak egy idős hölgyet fotelben. A néni remegett. Egy barátom aki a szomszédban lakik megkérdezte, hogy van-e otthon valami erős ital, mert elkelne néhány embernek egy kis szíverősítő. Féltem ugyan, de felmentünk a tárva-nyitva hagyott lakásba. Csak akkor mertem körülnézni: a könyvesszekrényről lepotyogott néhány könyv es a konyhában is összetörtek poharak amik leestek az edényszárítóról. Akkor még nem vettem észre a repedéseket a falon. A baratom körülnézett a bárszekrényben es kivett néhány üveg italt, én mar az ajtóban álltam, alig vartam, hogy ismét lemenjünk. A téren először megitattuk a remegő hölgyet. Szégyellte magát, még soha nem ivott whiskyt, először szabadkozott…aztán a fia unszolására beleegyezett, hogy ..jó-jó, de csak egy kortyot. Végül ivott az üvegből es megszűnt a remegése. Kérte, figyeljük a Vezúvot mert ő fiatalasszonykent átélte az 1944-es kitörést. De nem látszott semmifele tűz….vagy lávafolyam. Az üvegek aztán kézről kézre jártak es kezdtük kicsit jobban érezni magunkat. Aztán jöttek az első hírek az irpiniai tragédiáról. Az egyik férfinél volt rádió, kőrégyűltünk…de sokan voltunk nem mindenki hallotta. Néhányan felmentek a lakásokba rádióért, egy idősebb úr, aki nem jött le, kitette a tv-t az erkélyre. A hírek hallatán aztán ismét elcsöndesültünk. Egyelőre nem tudtuk felmérni a tragédia mértékét, de tudtuk, hogy másutt nagy a baj. Közben, úgy éjjel 2 körül megérkezett a férjem is, aki kongresszusról jött. Az autóban hallotta a hírt. Felmentünk a lakásba. Felöltözve feküdtünk az ágyon, ő elaludt én nem tudtam lehunyni a szemem. A telefon nem működött. Máig sem értem, hogy a húgom, hogy tudott felhívni Kanadából. Aztán ő közölte a magyarországi rokonokkal, ismerősökkel, hogy minden rendben, jól vagyok. Másnap korán reggel a házban gyűjtést szerveztünk: élelmiszer, ruhák, takarók, gyógyszerek, pelenkák. A férjem es barátai szereztek egy mentőt es egy kisteherautót, ami tele volt mindenféle szükséges holmival, es elindultunk. Tulajdonkeppen magunk sem tudtuk pontosan hová megyünk, vártuk az utasításokat egy Avellinóban felállított logisztikai központból. Iszonyú káosz volt az utakon. Akkor mar megérkezett a katonaság és az egyéb segítő osztagok, no meg rendkívül sok civil kezdeményezés, akár a miénk. Hosszú sorokban lassan vánszorogtunk…többször vissza kellett fordulnunk, mert a hidak leszakadtak, vagy az utak váltak járhatatlanná a mély és széles repedések miatt. Problémás volt a kommunikáció is. Több kis településre csak 4-5 nap után értek oda a mentőosztagok. Mi megálltunk egy faluban, a fiuk egy szükség rendelőt állítottak fel a sérülteknek és a hozott holmit leadtuk egy központnak. Ami leginkább megdöbbentett az a csend volt. Az idős emberek, akik mindenüket elvesztették, nem sírtak, nem kiabáltak, nem dühöngtek. Csak ültek es néztek maguk elé. A fiatalabbak pedig mentettek. Először persze a saját, vagy rokonaik háza alól próbálták kihúzni az embereket, élőket es holtakat egyaránt, de akkora volt a káosz, hogy gyakran órákat dolgoztak üres, lakatlan leomlott házaknál vagy olyan romoknál, melyek lakóinak sikerült kimenekülniük, s talán egy másik község befogadó táborában kaptak ideiglenes elhelyezést. Amikor a katonaság átvette az irányítást akkor feltárképezték azokat a házakat, melyekben volt valaki a földrengés idején. A falu végén, a temetőknél pedig csak egyre nőtt a koporsók hosszú sora. Az első halottak még fakoporsót kaptak, majd a hadsereg által adott fémládákat, végül aztán a romok alól kiásott elhunytaknak már csak fekete zsák jutott. A földrengés majd háromezer embert ölt meg, és nyolcezren sérültek meg. 280 ezer ember veszítette el az otthonát.

Aztán volt még néhány kisebb földrengésben részem. Ez egy ilyen környék: keleten ott magasodik a félelmetes es gyönyörű Vezúv, ami korántsem szelíd, végleg alvó vulkán. Mindenki tudja, hogy az temette el Pompeit, Herculanumot, de talán kevésbé köztudott, hogy a XX században is volt 3 kitörés: 1906-ban, 1929-ben majd 1944-ben. Ezeknél a kitöréseknél a láva eltemetett ugyan több falut, de a láva elől el lehetett menekülni. Míg a három kitörés többszáz áldozatát, ahogy annak idejen Pompeiben, a kráterből felszálló forró, égető hamu okozta. De az északnyugati oldalon is földrengéses terület öleli körül a várost, a Campi Flegrei, azaz a Lángoló mezők. Itt található a Solfatara, amely az ókori rómaiak szerint Vulcanus otthona volt. Itt naponta vannak kisebb, néha csak műszerek által érzékelt földrengések, mert a föld felszíne hol lesüllyed, hol felemelkedik. Néha csak a milliméter töredékéről van szó évente, de a nyolcvanas években volt egy felgyorsulása ennek a folyamatnak. Aztán ismét jött egy nyugalmasabb periódus. Pár éve megint elkezdődött és felgyorsult a folyamat: a geológusok az utóbbi években havi 1,3mm emelkedést mértek.

Ha valaki azt hiszi, hogy ez a kétségkívül veszélyes helyzet különösebb befolyással van mindennapjainkra, téved. Amikor valami bajom van, szomorú vagy dühös vagyok, elég ha lemegyek a ház elé és lenezek az öbölre. Mindig a Vezúvot keresi tekintetem. Paradox módon, engem megnyugtat. Ott van. Őrködik a város felett. Nápolyt nehéz elmesélni, Nápolyt meg kell élni. Megint csak Márait idézném abból az időből, amikor megkapta az amerikai vízumot: „amikor eljövök az amerikai konzulátusról, táskámban a három vastag iratcsomóval, amely az amerikai bevándorlási vízumokat tartalmazza, egyszerre a kék eget nézem, és sírni kezdek az utcán. Az olasz eget nézem és csorognak a könnyeim… Ez a három és fél év az élet legnagyobb ajándéka volt…”