Elég jól ismerem. Kislányként, az ebédlőasztal alatt játszadozva, figyelmesen hallgattam a felnőttek beszélgetéseit. Nagyon szerettem ezeket a történeteket, információkat, pletykákat talán azért mert nem az én fülemnek szánták őket. Kamaszként mar kevesebb figyelmet szenteltem beszélgetéseinknek, és amikor esténkent kiültünk a teraszra, mihelyst a párbeszéd a múlt felidézésének monológjava vált már nem követtem akkora figyelemmel a történetek fonalát. Inkább a magam apró-cseprő dolgaira gondoltam es hagytam, hogy nagyszüleim életének egyes részei a feledés homályába vesszenek.

Nagymama 1996 április 4.-én halt meg. Szepi barátnőm volt mellette. Soha nem fogom tudni meghálálni neki, amíg csak élek. Igy kezdődik Bizonytalan határok című könyvem, ami tulajdonkeppen családregénynek indult. Akkoriban olvastam Cioran egyik esszéjét arról, hogy minden emigráns előbb-utóbb könyvet ír a famíliájáról. Talán ez volt ami ihletet adott ahhoz, hogy kibővítsem mondanivalómat és a családom történetet belehelyezzem a nagybetűs történelem folyamába.

A cselekmény a ma Horvátországhoz tartozó Cakovecben kezdődik ahol horvátok, magyarok, szerbek, szlovének, nemetek éltek együtt. Itt éltek a Harmathok is, egy horvát származású magyarrá lett nemesi család. Az első világháború után a Versaillesban újrarajzolt határok megfosztják a Harmatokat vagyonuktól. Menekültté válnak, Magyarországra költöznek. A négy gyerek, Jenő, Irén, Dusi es Nándor négy nagyon különböző utat járnak be, életük, döntéseik akar a huszadik századi sorsok négy sztereotíp változatai lehetnének. Jenő, fellázad a családi elvárások ellen, vöröskatona, majd a második világháború alatt ellenálló lesz. Nándi fasisztakent próbálja visszaszerezni a család „régi dicsőséget”, Irén jó házasság réven próbál boldogulni, míg nagyanyám, a kicsi Dusi – akit Idának hívtak ugyan, de élete végéig rajt ragadt horvát dajkájától kapott Dusi (lelkecske) beceneve – önállóságra vágyott, tanulni es dolgozni akart. Úgy volt feminista, hogy nem is tudta. Az melített regényrészletben a Csáktornyáról való menekülésük történetének egy részét meséltem el, ami egész más kontextusban, sok-sok évvel később, itt Nápolyban visszaköszönt rám: „Nagymamám, aki akkor 11 éves volt, többször elmesélte a szörnyű utat, a sebtében földobott néhány bútorral, takarókkal, ruhákkal, élelmiszerrel teli lovaskocsin. Javaik nagy része Čakovecben maradt, néhány dolgot a szobalánynál hagytak azzal a feladattal, hogy bízza azokat néhány barátjuk őrizetére. Rokonaik már nem voltak: dédapám fivérei, a nagybácsik Zágrábban éltek, egyikük meghalt a háborúban és a Mrázok a háború kitörése előtt röviddel már Budapestre költöztek. Cecília asszony kénytelen volt otthagyni imádott zongoráját, amit élete végéig visszasírt. Nem ez volt az egyetlen elhagyott zongora és egyetlen visszasírás a családomban. Nagymamám, a testvéreihez rettegve megbúvó kis Dusi nem értette, miért sir anyja pont a zongora miatt. Ostobaságnak tűnt neki ilyen drámai pillanatban egy hangszerért sírni és nem a lakásért, a barátokért, az odahagyott biztos és nyugodt életért. Nem tudhatta, hogy harminc évvel később neki magának is végig kell majd néznie, hogyan aprítja darabokra kedvenc hangszerét a Vörös Hadsereg egy részeg katonája, hogy befűtsön vele. Én sohasem tanultam komolyan zenét. Paradox módon éppen nagyanyám tántorított el tőle, amikor, ötéves koromban, az első „zongoraleckéket” adta azon a harmóniumon, amit a férje épített neki, hogy kárpótolja elégetett zongoráját.

Nagyanyám rendkívül szeretetteljes ember volt, de nagyon szigorúan tanító. A leckék alatt szinte megváltozott. Tízfillérest szokott volt tenni a kezem fejére, hogy a helyes kéztartásra szoktasson, s ha az érme leesett, mindig rákiabált. Ha észrevette, hogy direkt lerázom a pénzt, rácsapott a kezemre. Alig néhány zongoralecke után, amikor a harmóniumhoz ültettek, mar hánytam. Nagyapa próbált megmenteni:

– kicsi még, hagyd felnőni. Akkor kezdd el tanitani, ha majd maga is akarja”.

Nagymama nem volt túl boldog ugyan, de engedett neki. Azt ajánlotta, pár év múlva kezdjem újra, egy fiatalabb, modernebb, kevésbé szigorú módszerekkel dolgozó tanárral, de aztán azok az órák is kudarcba fulladak.

– Nem tudod, mit veszítesz – mondta szomorúan. – A zene minden. Főleg nekünk, nőknek, mert nem mindig tudjuk vagy akarjuk kifejezni azt, ami a lelkünkben van. A muzsika az álmodozás szabadságát jelenti.

És tényleg, képtelen vagyok megmagyarázni, miért döntöttem úgy, hogy veszek magamnak egy zongorát életem egyik legnehezebb időszakában, amikor elhagyott a férjem és ott maradtam egyedül két kicsi lánnyal. Nem váltunk el, nem osztozkodtunk meg az anyagiakon, így tényleg nem tudtam, mit hoz a jövő. De a férjem elköltözése utáni napon mintha teljesen illogikus kényszernek engedelmeskednek, vettem egy zongorát. Emlékszem utána egyetlen fillér sem maradt a folyószámlámon. Ki tudja? Talán génjeimben hordom azt a kitörölhetetlen bizonyosságot, hogy ha van a házban egy zongora, az élet menni fog tovább? Bolondság? Lehet. Csak most, miközben írom e sorokat, válik teljes valósággá tettem totális észszerűtlensége.