Amikor az orvos meglátta a látásból már ismert nőt az ügyeletes szoba ajtajában, rámosolygott. Délvidéki volt ő is, talán salernói. A nő is délről jött minden hétvégén. Péntek este szokott érkezni, és vasárnap későn, a látogatási idő leteltével visszaindulni. Mindig mosolyogva érkezett, frissen sminkelve, de vasárnap este látogatás után látszott derűs maszkja miként hullik darabokra, arcára mint rajzolódnak keserű ráncok és mint lesz arckifejezése egyre élesebb és makacsabb. Aznap még szombat volt. Még volt egy napja, amit a férfi mellett tölthetett. Az orvosra mosolygott: – Megengedi? Bejöhetek? – Kérem, asszonyom, foglaljon helyet… Az orvos felsóhajtott. Szívből remélte, hogy a nő nem kérdez majd tőle semmit a férfi egészségi állapotáról, mert nem tudott volna mit mondani. A nő nem is kérdezett, csak annyit közölt: – Ma éjjel itt alszom…- és hogy az orvosnak ne legyen ideje megtiltani egy ilyen abszurd javaslatot pont Firenzében, ahol minden pontos és tiszteletben tartott protokoll szerint működött, s ahol a szabályokat jóval komolyabban vettek mint Délen…szinte levegőt sem véve hadarta: – Kérem ne tiltsa meg……egyedül van a kórteremben….megnéztem a többi szobát is, vannak még szabad helyek…bármilyen sürgősség esetére is…kérem… hat hónapja még egy puszit sem tudtam adni neki…mindig rengeteg látogatója van… szülei, barátai… most is tele van a szobája …nagyon sokan kedvelik, higgye el egy különleges ember…de másként szeretem…ugye érti? És hozzátette: – Nézze, én tudom, hogy nincs sok hátra neki… Az orvos nem válaszolt. Furán megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy a helyes választ keresi, de a nő nem engedte meg neki, hogy bármit is mondjon, felállt és csak az ajtóból szólt vissza: – Ugye megértett?… Köszönöm… Este úgy tett, mintha elhagyná a kórtermet a többiekkel együtt, de aztán visszafutott. A nővér beengedte, talán azt gondolta ottfelejthetett valamit. A nő leült a férfi ágya mellé. A férfi aludt. Látogatások után mindig kimerült. Arca dagadt volt, a műtét vonala vörösen csillogott borotvált koponyáján. A nő elmosolyodott: istenem hol is van az a magas, jóképű, ápolt szakállú, férfi avval a tipikus ironikus mosolyával, átható tekintetével? Mégis jobban szerette, mint bármikor. Teste tele volt tűkkel, katéterrel, infúzióval és egy sor más lehetetlen orvosi műszerrel. A nő egy pillanatig elgondolkozott, vajon az ágy melyik oldalán találhatna helyet, hogy mellé feküdjék? Este kilenckor a vizit érkezett. Maga mit keres itt?! – kiáltott rá a főnővér. Bocsánatot kérek doktor úr… azt hittem, a hölgy elment amikor mindenki más… – Hagyja csak…nem érdekes…a hölgy Nápolyból jött… A főnővér először a nőre, majd a betegre nézett. Aztán megértette. Felsóhajtott. Nem volt pontosan érthető, hogy sóhajában burkolt szemrehányás vagy emberi megértés volt-e, de végül így szólt: – Rendben asszonyom. Reggel hatkor jövünk lemosdatni és gyógyszerezni, ha bármi probléma lenne, csak csengessen. Amikor kimentek, a nő óvatosan félretolta a különböző műszereket, csöveket. A férfi felébredt, és olyan tiszta tekintettel nézett rá, amilyen a műtét napja óta nem esett meg: – Itt maradsz ma este? – kérdezte halkan. Igen kedvesem… Átöleltek egymást es úgy aludtak…vagy talán nem is aludtak… csak úgy tettek, mintha aludnának. Csöndben, mozdulatlanul, furcsa, merev ölelésben és egészen reggel hatig élvezték ennek a csodálatos, megrendítő normalitásnak minden pillanatát, amikor is az ápolónők kocsijának fémes csengése véget vetett ennek az utolsó fikciónak. Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakájuk.