Egy ideig mászkáltam a kihalt sikátorok között de senkitől nem tudtam megkérdezni merre laktak Mazzuccóék. Minturno hegyen épült óvárosa is egy kihalófélben lévő település ahol nyüzsgőbb tengerparti résszel ellentétben többnyire öregek laknak akik a járvány miatt felhagytak korábbi szokásaikkal és a karantén részleges feloldása után is többnyire otthon maradtak.
Így csak nézelődtem majd leültem a főtéren található egyetlen nyitott presszó elé kitett egyik asztalhoz és kértem egy kávét. Egy másik asztalnál egy korombéli ember üldögélt akihez később odamente egy elég szegényesen öltözött idősebb úr. Mindketten maszkot viseltek, meg elég távol is voltak igy nem értettem miről beszelgetnek.
Én nemigen bírok sokáig csendben maradni, így odafordultam hozzájuk és megkérdeztem:
– Meg tudnák mondani merre van Mazzuccóek háza? …majd hozzátettem: Tudják akikről a Vita cimű regény szól.
Felesleges volt a pontosítás, azonnal tudták kikről beszélek.
És akkor elkezdték magyarázni, hogy a ház a városka bejáratánál volt, de már csak romok maradtak meg belőle, igaz, a terület új tulajdonosa pont a regény iránti tiszteletből nem bontatta le a megmaradt falakat..és inkább mögéje építette villáját.
Így kezdtünk el beszélgetni, meglehetősen hangosan a asztalaink kötelezően betartott távolsága, no és a maszkok miatt. Öt perc múlva már a politikánál tartottunk. Azt hiszem nem is a témák voltak fontosak, hanem az öröm, hogy hosszú hónapok után kiszabadultunk a karantén csendjéből. Egyszer csak a presszó előtti térre begördült egy halottaskocsi, amit csak 12-15 ember követett.
Italiában az a szokás, hogy az úton ahol a halottas menet elhalad lehúzzák az üzletek rolóját, az emberek megállnak és aki hívő keresztet vet, aki nem az csak némán áll. Csupán pár perces néma tiszteletadásról van szó, de azt mindenütt betartják, még olyan nagyvárosokban is mint Nápoly, ahol az embereknek fogalmuk sincs kit temetnek.
Mi is felálltunk, a két ferfi keresztet vetett, és csendben vártuk mig elhalad előttünk a szomorú menet.
Utána már nem volt kedvünk újra politizálni, így csak üldögéltünk és néhány szóban regisztráltuk, hogy micsoda csodálatos őszünk van. Én elővettem a könyvemet de fél füllel hallottam, hogy a két férfi a halottról beszel, és megemliti a covidot.
Úgy 20-30 perc múlva egy másik halottaskocsi ment át a téren. A boltosok ismét lehúztak a redőnyt, ismét felálltunk. A csönd még nyomasztobbá vált.
Aztán intettem a presszósnak, hogy fizetnék, de az idősebb úr nem engedte.
– Hagyja csak. Örüljünk, hogy itt vagyunk, hogy élünk és nekem öröm, hogy meghívhatok egy ilyen kedves külföldi signorát egy kávéra. Igaz Giovanni? Te is így gondolod? Jöjjön el máskor is…örülni fogunk magának.
A maszk alatt nem láthatták miként vörösödik el az orrom, ami nálam a könnyek előfutára.
Hazafelé megnéztem Mazzuccóek házának romjait, amik inkább hasonlítottak egy rakás kőre, mint egy valamikori házra…és mögötte, tényleg ott volt egy új, szép kis sárgára festett villa, zöld redőnyökkel.
