Igaza volt. Akkora már rég “kivégeztem” a kötelező olvasmányok mellett az iskola könyvtárát, a művelődési ház könyvtárának összes csíkos es pöttyös könyvét – amiket én imádtam annak ellenére, hogy anyu mindig gúnyos szemöldökfelhúzással nyugtázta amikor azokat látta kezemben – a havonta érkező “Én könyvtáram” sorozat mind az 50 kötetetével együtt, amit még ötödikben fizettek elő számomra.

A “Jóházból való úrilány emlékei”-nek olvasása közben éreztem, hogy itt valami egészen másról van szó, mint az addig elolvasott könyvekben. Azt hiszem ez volt az első irodalmi alkotás amit jóval lassabban olvastam el mint az előzőeket és nem csak azért, hogy ne tűnjön fel, hogy megszegem a büntetést, hanem mert éreztem ezt a könyvet nem szabad csak úgy az eseményre koncentrálva “felfalni”.

Olvasás közben nem csak de Beauvoirba szerettem bele, de Párizsba is, ami a hatvanas években messzebb volt Lovászitól mint Makó Jeruzsálemtől. Aztán történt sokminden, felnőttem, külföldre kerültem és Párizs egyre elérhetőbb távolságra került.

1980-ban diplomáztam a nápolyi Orientale egyetemen. Amikor kihirdették az eredményt, a cum laude hallatán megfordultam, a közönség közt férjemet, anyósomat kerestem tekintetemmel és egy cseppet sem elegáns mozdulattal fejeztem ki nekik büszkeséggel vegyes örömömet: na tessék, ugye mégis sikerült!

Párizst kértem diploma ajándékként. De nem akartam, hogy férjem kisérjen el, addigra ő már úgyis végigmutogatta nekem Itáliát. Párizst is jól ismerte, hisz édesapja, az 50-60-as évek olasz szokásaitól eltérően, minden évben vakáció gyanánt egy hónapra valamelyik európai fővárosba szokta volt elvinni családját. Nem, én nem akartam, hogy Párizst is úgy mutassák meg nekem. Én a saját „Párizsomat” szerettem volna felfedezni: a Rive Gauche-t, pernodot akartam inni a mitikus cafe del Florban, megnézni a Sorbonne-t, kivárni egy hűvösebb, őszies napot és akkor végigmenni a Boulevard Saint-Michelen és legalább kivűlről megnézni a Hotel Opera Saint-Lazare-t ahol Ady szokott Lédával randevúzni. Es el akartam menni a Pere Lachaise sirkertben nem csak Edit Piaf sírjához de a kommünárok falához ès Frankel Leó nyugvóhelyéhez is.

Férjem nem volt túl boldog, hogy diploma-ajándékát csak ilyen feltételekkel fogadom el, de aztán beleegyezett, hogy kapok 10 napot egyedül, aztán majd találkozunk ès a klasszikus Párizst majd együtt nézzük meg és utána szép lassan, meg-megállva az érdekes helyeken, visszajövünk Nápolyba.

Igy is történt.

Egy meglehetősen lepukkant vagy inkább felújitás alatt álló szállodában találtam magamnak szobát a Gambetta téren. Néhány nap alatt végigjártam ikonikus helyeimet és persze a klasszikus Párizs műemlékeit sem hagytam ki. Filozófiával kezeltem az elkerülhetetlen csalódásokat. A cafe del Florban elfogyasztott pernod nem csak iszonyú drága volt, de ízét kimondottan undoritónak találtam. Évekig nem mertem bevallani senkinek, hogy az Eiffel toronyban olyan tériszonyom támadt már az elején, hogy fel sem mentem a felsőbb emeletekre. A Louvre termeiben két óra elteltével már azt sem tudtam mit látok, míg a d’Orsay múzeum teljesen elvarázsolt. A Saint Chapelle szépsége könnyekig meghatott és a Notre Dame hangulata valamiféle vallásos áhitatot váltott ki bennem.

De most hagyjuk a műemlékeket, a múzeumokat, Nem tudom ti hogy vagytok az utazásokkal, èn sokkal inkább az emberekre emlékszem vissza akiket véletlenül ismertem meg semmint az egyèb látnivalokra…legyen az egy öreg könyvárus a Szajna parton, vagy a lengyel diáklány akit a metrón ismertem meg és aki meghívott egy icipici lakásba, amit három, különböző országból származó fiúval együtt bérelt. Fantasztikus estét töltöttem velük tipikus, diákok számára elképzelt és berendezett manzárdjukban.

A vodkával alaposan megöntözött világmegváltó politizálás után Jadwigával az ablakból néztük Párizs háztetőit melyek mögött szinte képeslap szerűen látszott a kivilágított Eifel torony. Mindkettőnknek könnyes volt a szeme a szépségtől meg talán a csalódástól is. A fiúk vehemensen forradalmi, Maót éltető szövege mellett, a mi szocializmust védő-magyarázó dadogásunk nem volt se meggyőző se túlságosan lelkesitő..

De “felszedtem” egy pozsonyi, magyar származású fiút is egy pici élelmiszerboltban ahol mindketten patéval töltött baguettet készíttettünk magunknak. Tőle aztán kaptam egy csomó ötletet, hogy lehet vékony pénztárcával Párizsban turistáskodni.

Igaz én is felvilágositottam egy kizárólag magyar turistáknak fenntartott lehetősegről.

Valamikor a hetvenes évek végén, mindenesetre még párizsi utam elött, láttam Magyarországon egy Vitray interjút Michel Gyarmatyval, a Follies Bergere akkori igazgatójával. Eredetileg Ehrenfeld Miklósnak hivták ugyan, de valamikor a harmincas èvekben Honthy Hanna javasolta neki, hogy változtasson nevet, mert akkoriban zsidó névvel már nem tudott volna érvényesülni. Igy szülővárosa Balassagyarmat után felvette a Gyarmathy nevet. Majd Párizsba költözött ahol aztán a hatvanas években a mulató igazgatója lett. Az interjúban bejelentette, hogy minden este néhány helyet lefoglal magyar turistáknak. Bár én sem álltam éppen fényesen anyagilag, egyedül soha nem mertem volna beállítani hozzá a magyaroknak szánt ingyenjegyért, de igy, egy majdnem igazi magyar turistával elfogadhatóbbnak tünt a csalás.

Nagyon kedvesen fogadott bennünket. Nekem még munkát is ajánlott, no nem a táncosnő szerepét, hanem a jegyszedőjét, amit zavartan és picit szégyenkezve utasítottam vissza, már nem emlékszem milyen kamu történettel. A jegyhez egy pohár pezsgő is járt, amitől mindketten picit becsiptunk. Hja kérem az az egy pástétomos bagett egész napra nem volt elég a legkisebb alkoholmennyiség közömbösitésére sem. A fiúnak – ha jól emlékszem Andrásnak hívták – az volt az utolsó napja Párizsban és arra az éjszakára mar szállása sem volt. Kora reggel indult vonata Pozsonyba.

Az előadás után, késő éjjel felmentünk a Montmartra. A Pigalle-on álldogáló lányok látványa mindkettőnknek kuriózumnak számított ugyan, de engem akkor is elszomorított. Az erős smink, a szexis öltözékek, de még a vidámnak és pajzánnak tűnő kiabálásuk mögött is éreztem az elkeseredett muszájt. András is hasonloképpen vélekedhetett mert nem vette elő fényképezőgépét, pedig addig mindent lefotózott. Meglehetősen prózaian, egy presszóban forró kakaót iszogatva zártuk az estét, pontosabban köszöntöttük a hajnalt.

Majd elbúcsuztunk.

Néhány nap múlva megérkezett férjem, vele aztán sor került többek közt Versaillesre is és miután elmeséltem neki Follie Bergerei kalandomat, már csak azért is kaptam tőle egy estét a Moulin Rougeban. Hja kérem még az ok nélkuli féltékenység is kivállthat a férfiaknál kompenzációs kényszert.

Aztan szép lassan elindultunk vissza Nápoly felé. Utközben megnéztük Loire völgyének kastélyait is, majd az Alpokon átkanyarogva mentünk vissza Itáliába…

Néhany évre rá anyámat és anyósomat is elvittem Párizsba.

De az már egy másik történet….