Nem volt semmi logika gesztusomban, hisz az összes könyvet gimnázista korom óta ismertem, de intettem az árusnak, hogy mindet megveszem. A meglehetősen kopott ruhájú ferfi alig akarta elhinni, hogy egy csapásra meg tud szabadulni ezektől az eladhatatlan könyvektől – kit érdekelhettek volna régi, magyar nyelvű kötetek – így rendkívül olcsón adta oda őket.

Csak otthon vettem észre, hogy a könyvek nagy része kukacos volt, és az apró férgek megfertőzték volna könyvtáramat. Nem akartam kidobni őket – akkor még differenciált szemátgyűjtés sem létezett, ami bizonyos „feltámadást” biztosított volna nekik – ezért inkább elégettem őket az erkélyünkon. Mintha a tűz méltóságteljesebb véget juttatott volna nekik mint a szemétben való lassú elrohadás. A felettem élő lakó meg is haragudott rám, mert a felszálló pernye összepiszkította teraszát.

.. Csak a „Vallomás” című kis verseskötetet mentettem meg, amely sok-sok évig az éjjeliszekrényemen hevert.. és amit aztán odaajándékoztam egy szerelmemnek, aki ugyan nem értett magyarul, de pontosan felfogta a gesztus jelentőségét. A könyvecske a világirodalom legszebb szerelmes verseit tartalmazta. Az első oldalon a következő dedikáció volt olvasható: „Ne felejts el! Jolánnak végtelen szeretettel Bandi.” A dátumtól megfájdult a szívem: 1956 karácsonya. A levert forradalom után, 1956. november 4. és december közepe között majd kétszázezer magyar hagyta el az országot. És akkor elképzeltem egy fiatal nőt, Jolánt, aki diszidalni kényszerül és aki kis motyójaba csak legkedvesebb könyveit teheti be, köztük szerelme ajándékát, aki valószinű Magyarországon maradt. Elképzeltem egy nőt, aki sok-sok évig féltő szeretettel őrizte ezeket a köteteket és aki szomorú vagy nosztalgiás periódusaiban újra es újra elolvasta ezeket a szerelmes verseket. Azt hiszem ez az ismeretlen Jolán megkísérelte megosztani ezeket a koltemenyeket minden bizonnyal olasz családjával és elképzeltem egy férjet, aki megpróbálta leküzdeni egy rég eltűnt ismeretlen iránti féltékenységet, bár homályosan valószinű tudta, hogy a boldogtalan szerelmek soha nem érnek véget és hogy egy külföldi feleség nem képes mindent megosztani vele.

És akkor a könyveimre gondoltam. Mi lesz velük, ha majd nem leszek? Nem valószínű hogy akad egy magyar itt Nápolyban aki meg fogja őket menteni az elkerülhetetlen feledéstől. A világ megváltozott. Ma már hipertechnológiaval ellátott könyvtárak összes kiadványa elérhető a világ minden táján. Ez az utcai árus sincs már meg…ki vesz manapság kukacokkal teli régi, idegennyelvű könyveket? Milyen furcsa az emberi lélek!? Nyugodtan beletörődünk, hogy az életünk egyszer majd elkerülhetetlenül véget ér, de sokkal nehezebb elfogadni, hogy szeretett könyveink, amiket súlyos, gyakran letört fűlű böröndökben cipeltünk, busszal, vonattal szállítottunk határokon át, már nem fognak semmit sem mondani az utánunk jövőknek.