Gondolataimba merülve jöttem ki a moziból, jóval éjfél után. Hétköznap lévén már nem jártak emberek az utcán. Pont a láncot szedtem le a motoromról és nem vettem észre a fiatalembert aki megállt a hátam mögött. Csak a táska szíjának a rándulását éreztem, de a fiú valamit rosszul csinált, a táska szíja helyett a dzsekim zsebét szakította le.

​A leparkolt motorok mögötti keskeny járdára menekültem. Egy pillanatig némán néztük egymást.

Aztán megláttam két motort a sikátor kereszteződésében. Az egyiken két ferfi ült, a másikon egy. Szemmel láthatóan az én tolvajomra vártak.

– A táskat… add ide a táskádat! – szólt rám rekedtes hangon.

Érdekes, de nem éreztem félelmet, csak valami végtelen fáradtság fogott el.

Életem egyik legnehezebb periódusában voltam, később aztán még jöttek rosszabbak is, de akkor ezt még nem tudtam.

– Hagyj békén! Szar passzban vagyok. Pont te hiányoztál, hogy végleg padlóra kerüljek. Fel tudod fogni, hogy ennél rosszabb időpontot el sem lehetne képzelni, hogy kiraboljanak?.

Kicsit hülyen nézett rám. Kétségkívül szűrreálisnak tűnhetett neki a mondókám.

– Nyugi, nem akarlak bántani csak a táskád add ide.

Közben a másik motorrol is leszállt az egyik férfi és odajött. Az egyik jobbról, a másik balról, a másik kettő pedig előttem a motorkerékpárjuk nyergében. Tényleg nem volt választásom. De ekkor dühbe gurultam.

– Nem adom oda! Azert sem adom oda! Nem a táskáról van szó, hanem valami egész ​ másról. Nincs erőm és egyszerűen ebben a percben nem bírok elviselni semmiféle erőszakot, visszaélést. Egy hónapja hagyott el a férjem, 26 év házasság után. Van két kamasz lányom akiket fel kell nevelnem. Külföldi vagyok. Nincs senkim itt. Minden nap azon tűnődöm, mi a fenét keresek itt. Minden nap azon gondolkodom, hogy ezt a várost még a hazámnak érzem-e, aztán jöttök ti. ..Nem. Ez most túl sok nekem..

És két kézzel szorítottam magamhoz a a táskámat.

Groteszk helyzet volt és ők is átérezték a jelenet abszurditását. Aztán valami történhetett, mert elkezdett magazni.

– Rendben, hölgyem… igen, ki akartuk rabolni, de az ilyesmit azonnal kell lebonyolítani, maga meg itt beszél…Ne szorítsa már ​ azt a táskát, nem veszem el..nyugodjon meg, máris elmegyünk – majd elgondolkozott egy kicsit és valamivel szelídebb hangon hozzátette – Nem olyan rossz nő maga, meg rendbehozhatja az életet. Majd talál mást… – aztán megfordult, jelt adott társainak és mindketten felültek a motorra. Onnan szólt vissza:

​ – De ilyen kesőn maga se csámborogjon egyedül mert talákozhat nálunk sokkal rosszabb alakokkal.

Elfogott a nevetés.. És nem csak azért mert nem raboltak ki, … hanem mert éreztem, hogy Nápoly igenis továbbra is az”enyém”.

De azert az izgalomtól nem tudtam a pici kulcsot beledugni a motor lancanak lakatjába.

– Ne haragudjanak, de remeg a kezem, jól megijesztettek, segitenének leszedni a motor láncat?

A legfiatalabb morgott valamit, de engedelmeskedett. A “főnök” – vagy akit magamban egyfajta főnöknek néztem – ​ parancsának.

Leszállt a motorról és levette a láncot….