Nem tudta, hogy került az ügyeletre. A kórházig vezető út alatt, sikerült elszigetelnie magát anyja szemrehányó szavaitól. Nem is válaszolt neki. Leültette a váróban de ekkor eszébe jutott, hogy az öregasszonynak pisilnie kell, így bekísérte a folyosó végén lévő kétes tisztaságú wc-be. Az öregasszony végig panaszkodott, de Irén nem reagált rá csak a végén:

– Elég anya, most már legyen elég, maradj csendben kérlek! Érted? Csendben.

Aztán odament az ablakhoz, ahol egy nővér felvette az adatait és feljegyezte a tüneteket. Nem kellett sokat várnia, valószínűleg a tünetek miatt piros kódot kapott és alig negyedóra elteltével egy fiatal orvos behívta a rendelőbe.

– A szívem, azt hiszem, a szívem..nagyon fáj a torkom, a mellkasom, nem kapok levegőt és extraszisztolékat is érzek.

Szinte büszke volt, hogy kimondott egy ilyen szakkifejezést: „extrasystoles”. Édesanyjának több évvel azelőtt szívritmuszavara volt és a kardiológus ezt a kifejezést használta, ami most eszébe jutott. Az orvos megvizsgálta, meghallgatta a szívét, ellenőrizte pulzusát, de semmi különöset nem talált. A biztonság kedvéért csinált neki egy elektrokardiogramot. Irén vagy negyven percig nem gondolt az anyjára csak magára. Utána tudatosodott benne ez a fura, kellemes, önző érzés. Kopogtak. Belépett a rendelőbe a betegfogadó ablaknál ülő hölgy

– Az édesanyja szeretné tudni mikor ér véget a vizit?

Az orvos felvonta a szemöldökét

– Az anyja kísérte el?

– Nem…illetve bizonyos értelemben igen… kirándulni voltunk…és hazafelé jövet lettem rosszul.

– Mennyi idős?

– Ötvenhat.

– Nem, magára gondoltam, az édesanyja mennyi idős. A maga korát tudom, hisz most töltöttük ki a papírokat.

Irén elszégyellte magát, hát persze, hogy az anyja korát kérdezte az orvos… talán az önmagára való koncentrálás megrészegítő érzése tette ilyen ostobává…

– Nyolcvan, pontosabban nyolcvanegy éves lesz augusztusban. Együtt élünk .

– Nincs családja? Férj, gyerekek, testvér?

– Nincs, illetve van egy bátyám, aki Németországban él, de igen ritkán jön haza…saját családom nincs.

– Látom, dolgozik..

– Igen, tanitónő vagyok.

– No ez jó. Szerencsés. Az iskolában már vakáció van, pihenhet. Tudja, kicsit irigylem. Maga már nyaral míg én a nyarat az ügyeleten fogom tölteni.

Irén csak ekkor kezdett el sírni. A fiatal orvos csodálkozva nézett rá

– Asszonyom, nyugodjon meg! Nincs semmi szervi baja, csak egy kicsit fáradt. Történt valami az utóbbi napokban? Valami traumatikus, ami stresszt váltott ki magánál?

– Nem, semmi… ne haragudjon..magam sem tudom miért kell sírnom…Valójában a mai nap is szép volt…a tóparton sétáltunk, aztán leültünk egy padra az árnyékban, néztük a vizet, az embereket, anya keresztrejtvényt fejtett én meg segítettem neki…Tényleg szép nap volt… semmi stressz. Ellenkezőleg.

– Akkor miért sír?

– Nem tudom….

A nővér egyre bosszúsabban hallgatta őket majd szúrós tekintettel az orvosra nézett, mintha azt mondaná „siessen már, hisz láthatja, hogy nincs itt semmi baj, míg kint egyre több beteg vár”, de a fiatal orvos úgy tett mintha nem értette volna meg a szótlan szemrehányást. Közben Irén összeszedte magát, kézfejével letörölte könnyeit, majd félénk mosollyal megköszönte a papírzsebkendőt, amit az orvos nyújtott át neki.

– Nyugodjon meg, nincs semmi baj, csak egy kis pihenésre van szüksége. Tud aludni?

– Igen, vagy nem is tudom. Inkább délután pihenek egy kicsit amikor módom van rá.. éjjel..kevesebbet alszom… Éjjel…inkább…”

Elszégyellte magát. Nem tudta befejezni a mondatot. Hogyan is vallhatta volna be egy teljesen idegen embernek, hogy az éjszakáit a FB-on tölti, ahol egy paralel életet él. Éjszakánként a virtuális világban az idősödő, magányos szürke tanitónő egy gyönyörű, érzéki, szabad és gátlástalan nőve változik. Ekkor a mellkasi fájdalom ismét belehasított…

– Éjszaka?

– Éjszaka élek, doktor úr… Éjszaka élek – suttogta Irén.